KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Bosszúállók: Végjáték

Baski Sándor

Avengers: Endgame – amerikai, 2019. Rendezte: Anthony és Joe Russo. Írta: Christopher Markus és Stephen McFeely. Kép: Trent Opaloch. Zene: Alan Silvestri. Szereplők: Robert Downey Jr (Tony), Chris Evans (Rogers), Chris Hemsworth (Thor), Mark Ruffalo (Banner), Scarlett Johansson (Natasha). Gyártó: Marvel Studios / Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 181 perc.

 

Amikor alig két héttel a bemutatóját követően a Végjáték átlépte a kétmilliárd dolláros bevételt, az örökranglista második helyéről letaszított Titanic rendezője, James Cameron nyilvánosan gratulált. Aligha véletlen, hogy az elismerő szavakat nem a filmet rendező Russo testvéreknek, hanem a Marvel Studios elnökének, Kevin Feige-nek címezte. A tévészériák világához hasonlóan a 2008-ban indított és mára 22 filmet magába foglaló Marvel Moziuniverzumban (MCU) sem a rendező a szerző, hanem a showrunner, és ahogy a sorozatok egyes epizódjait sem érdemes önállóan értékelni, úgy a Végjáték döbbenetes sikere is elválaszthatatlan az előzményeitől.

Feige és az írói is pontosan tudták, hogy a szuperprodukciójuk nem csak az egy évvel korábban kozmikus cliffhangerbe torkolló Végtelen háborút hívatott lezárni, de az MCU tízéves történetének mérlegét is megvonják vele. Már nem kellett tekintettel lenniük a beavatatlan nézőkre, a rajongók száma átlépte a kritikus tömeget, így nyugodtan nosztalgiázhattak az időutazás dramaturgiai trükkjének beemelésével. A thanosi csettintést követően életben maradt szuperhősök saját múltjukba utaznak vissza, hogy a korábbi, „önálló” filmjeikből ismerős jeleneteket – a Vissza a jövőbe II-III. után szabadon – más szemszögből élhessék újra a hálás nézőkkel együtt. Feige-ék abban is biztosak lehettek, hogy a végletekig felcsigázott rajongók még a 180 perces játékidőt is tolerálni fogják, cserébe úgy szolgálják ki a látvány- és érzelempornó iránti igényeiket, hogy bőven tudnak meglepetéseket is okozni – például Thanos villámgyors kiiktatásával vagy a gyászmunka szerzői drámákba illő bemutatásával. Az időutazáshoz nyúló filmek 99%-ához hasonlóan a Végjáték sem képes megnyugtatóan feloldani az időparadoxonokat, de a rajongók érzelmi kötődése a karakterekhez olyan erős, hogy végeredményben logikus döntés volt feláldozni a logikát a vágybeteljesítő, katartikus pillanatok oltárán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14100