KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Molnár Gál Péter: Katherine Hepburn (1907-2003)

• Takács Ferenc: Az újbeszéltől a reality show-ig George Orwell és a film
• Varró Attila: Hitlergyőz Náci disztópiák
• Kolozsi László: Hivatali apokalipszis Kultuszmozi: Brazil
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Talált bűn Beszélgetés Janisch Attilával
• Muhi Klára: Képfaragók kalandjai Operatőr kerekasztal

• Fekete Ibolya: Mamma Kuba Kubai filmek
• Kriston László: Don Quijote Kubában Beszélgetés Oliver Stone-nal
• Epres Tamás: Betiltott forradalom Soy Cuba
• Tanner Gábor: Afro-brazil misztika Glauber Rocha
• Mátyás Péter: A Vakond Árnykép: Alejandro Jodorowsky
• Nánay Bence: A legújabb hullám Argentin filmek
• Szilágyi Ákos: Szovjet Hollywood Sztálin mozija (2. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója II.
KÖNYV
• Forgách András: Előhívatlanul Kubrick könyvek
DVD
• Pápai Zsolt: Paradoxonok mozija John Boorman: Zardoz
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Fecsegés-fúga Rengeteg
• Báron György: Álmodozások sora Boldog születésnapot!
• Zoltán Gábor: Jött öt Jött egy busz
• Ágfalvi Attila: Sekély mélység A boldogság színe
• Nevelős Zoltán: Újabb jelenések a sötétségről Apokalipszis most – rendezői változat
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Esküvő monszun idején
• Vincze Teréz: Magdalena nővérek
• Köves Gábor: Pokolba a szerelmmel
• Hungler Tímea: Az igazság órája
• Csillag Márton: Terminator 3.
• Vaskó Péter: A Karib-tenger kalózai
• Varró Attila: Sporttolvajok
• Herpai Gergely: Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője
• Varró Attila: Túl van a család
• Varró Attila: Segítség, hal lettem!

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal

Megsértettem Oroszországot

Kövesdy Gábor

 

– Hogyan indult a pályafutása?

– A középiskola befejezése után bekerültem a pétervári stúdióba, ahol mindenféle asszisztensként, majd vágóként dolgoztam. Operatőr szerettem volna lenni. Moszkvában, az Arbaton élt egy ember, Loszovnak hívták – az egyik legjelentősebb orosz filozófus – 95 éves volt, de soha nem vettek föl róla egy métert sem. Én eljöttem, csinálni akartam valamit. Elkezdtem fotózni, majd szereztem egy kevés filmszalagot. Megcsináltam az anyagot, de nem találtam egyetlen rendezőt sem, aki hajlandó lett volna befejezni, kénytelen voltam megcsinálni magam. Így alakult, hogy rendező lettem. A Belov-család a harmadik filmem.

Az ön dokumentumfilmjei nagyon érzelmesek: érezhető bennük személyes véleménye, de kiérezhető belőlük a szereplők iránti szeretet. Mit gondol a dokumentum jellegű ábrázolás és a vállaltan személyes megközelítés viszonyáról?

Nem beszélek dokumentumfilmről általában. Úgy gondolom, azt kell fölvenni, amit nem ért az ember. Ha értesz valamit, azt nem érdemes fölvenni... Filmezni azt kell, amit még nem tudsz fölmérni.

Tehát a film segít az élet megismerésében?

A házammal szemben ül egy cipész. Mikor a cipőkről beszél, olyan, mint egy filozófus, nagyon okos ember. Ahogy másról kezd beszélni, filozófiáról vagy politikáról, abban a pillanatban átlagemberré válik. De ahogy fogj a a cipőit és elkezd róluk beszélni, az egész világot érzed mögötte. Ugyanez van a filmben is. A dokumentumfilm véleményem szerint nagyon erősen kötődik a filozófiához, mert abban a pillanatban, amikor felveszel valamit, egyszerre kell látnod és elvonatkoztatnod. Éppen ezért vagyok én a magam operatőre. Látod, mondjuk, hogy megrezzen a függöny. Akkor oda kell fordulni, vagy éppen el kell fordulni, mert valami intim dolog történik. A film ebben a pillanatban születik meg. Látsz valamit és reagálsz rá. Tehát nemcsak látsz, hanem reagálsz is – számomra ez a dokumentumfilm.

Fiatal rendezőként máris szép nemzetközi sikereket ért el. A budapesti Titanic fesztiválról Nyonba megy, februárban a Berlini Filmfesztiválon járt. Úgy tudom, A Belov-családot Európa-díjra is jelölték. Hogyan fogadták filmjét Oroszországban?_ Vetítenek-e az ottani mozik ilyen filmeket?

Mikor bemutattam a filmet Oroszországban, egyesek azt állították rólam, hogy russzofil vagyok, mások, hogy russzofób, és mindenki agresszív stílusban nyilatkozott. Mindkét tábor azt gondolta, hogy az ő emberük vagyok. Vicces, hogy még a stúdióban, rendezőtársaim is ezt tették, egyesek nem állnak velem szóba, mondván, hogy megsértettem Oroszországot. Egyébként a mozik sajnos nem vetítenek dokumentumfilmet, úgyhogy a televízióban voltam kénytelen bemutatni. Rossz időpont volt, ünnep – március 8-a – ráadásul napközben, így tulajdonképpen senki nem látta. A fesztivál az egyetlen igazi közönség. Hogy mit láthatnak az orosz mozikban? Régóta népszerűek nálunk az indiai filmek, nagyjából Kapuék nemzedéke óta. Főleg vidéken, de Péterváron is, ahol például létezik külön „indiai filmek mozija”. Pétervárott és Moszkvában ezenkívül amerikai filmek mennek, néha egy-két orosz. Vidéken különös helyzet állt elő: amerikai film még nincs, orosz film már nincs, ám az indiai filmek változatlanul tartják magukat. Ülnek a mamókák a hideg teremben és sírnak.

Említette, hogy filmjét a televízióban mutatta be. Nem félt a közegtől, a tv másfajta üzenetközvetítő és befogadói szokásaitól?

Sajnos kénytelen vagyok filmjeimet a tévében bemutatni, mert máshol nem lehet. Az ideális az lenne, ha mozifilmeket a tévé egyáltalán nem sugározna, mert az egészen más statisztikai elveket feltételez. Én azt akarom, hogy a nézők, akik a teremben ülnek, a legbanálisabb dolgokat is éljék át. Lássák ahogy rezeg a fű, ahogy egy sündisznó kidugja a fejét. És a néző érezzen ettől valamit. De a televízió arra tanítja az embereket, hogy egyáltalán ne érezzenek semmit. A néző ül, eszik, nézi a híradót, ahol éppen lezuhant egy repülő, rengetegen meghaltak, de ő csak folytatja az evést. A televízió arra tanít, hogy ne érezzünk. Éppen ezért a képernyőn keresztül nem szabad intim dolgokat sugározni. Azt egy sötét teremben kell bemutatni, ahol nem csöng a telefon, nincs gyerek, a feleséged nem hoz teát, nem csöngetnek az ajtón. Csak a film van, és addig nézek egy képet ameddig én akarom. De azt hiszem túl nagy áldozat valakitől, hogy a filmnek szenteljen egy órát az-életéből.

Mit gondol arról, hogyan lehet a körülöttünk lévő képtengerben és információs zuhatagban megőrizni a képek erejét?

Először féltem a televíziótól és a videótól, de most más a véleményem: azt gondolom, hogy ez jó. Mert a televízió vagy a videó megtakarítja a rendezőknek a fölösleges munkát: a puszta információkat hadd vegyék tévére, videóra. Ezeket meg lehet mutatni, de ki is lehet dobni, és ugyanerre a helyre fölvenni valami mást. Ha igazi filmet akarsz csinálni, azt kell tudni kiválasztani, amit nem szabad kidobni. Vagyis ha a gondolat, amit ki szeretnél mondani, nem öregszik el. Ha valami olyasmit veszel föl, amiről azt gondolod, hogy érdekes lehet később is, mint a történelem eleven teste, nem pusztán halott váza. Amitől száz év múlva érteni fogják, hogy miért sírtak és nevettek a mai emberek.

Hogyan jellemezné az orosz dokumentum- és játékfilmgyártás jelenlegi helyzetét?

Azt gondolom, hogy ez egy átmeneti helyzet, nem tudom mi lesz a vége. Először is, a dokumentumfilmtől sokan átmentek a televízióba, áttértek videóra, – talán azért, mert nem értik a különbséget. De talán azért is, mert a mozifilm több munkát igényel, a megvilágítástól a kompozíción át a vágásig. És olyan dolgokkal is bajlódni kell, ami nem szükséges a puszta információ-közvetítéshez. A játékfilmet illetően két-három éve szakadatlanul folynak a harcok a finanszírozással. Ugyanakkor egy ideje túl gyors változások követik egymást az országban – nemcsak a politikában, de az emberek tudatában is. Az ember eltervezi, hogy leforgat egy filmet, de nincs pénze. Várja, várja a pénzt, ami megjön mondjuk két év múlva, mire az ötlet megöregedett, mert túl hamar megváltozott a szituáció, melyre épült. A rendezők pedig olyan helyzetbe kerültek, hogy már meglenne a pénz is, de legbelül kételkednek abban, hogy éppen ezt a filmet kellene megcsinálniuk. Most kapott a stúdiónk pénzt, és nehezen találtak olyan rendezőket, akik rászánták magukat, hogy leforgassák terveiket. Félnek filmezni, mert túl sokat vártak.

 

 

A BESZÉLGETÉS ÍROTT SZÖVEGÉBEN A DUNA TV SZÁMÁRA KÉSZÜLT INTERJÚ RÉSZLETEIT IS FELHASZNÁLTUK.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 32-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1069