KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pukk!

Lajta Gábor

 

Maurizio Nichetti, a fiatal olasz rendező első két munkájában valami olyasmivel rukkolt elő, ami figyelemre méltó a filmvilágban.

Mielőtt rátérnék a kritikai elemzésre, le kell szögeznem egyet s mást. Először is: kevés a filmvígjáték. Az pedig, ami van, legyen bár például Woody Allen kiváló komikus műve, nagyjából egy tőről fakad: realisztikus dialóg-vígjáték. Ettől kevés igazi elrugaszkodást láthattunk a közelmúltban. Ilyenek voltak mindenekelőtt Jacques Tati művei, ilyen volt a svéd Picasso kalandjai és Menzel lírai groteszkje, a Mesés férfiak kurblival. Hangsúlyozom, hogy nem értékítéletet jelent a megkülönböztetés. A film kétfajta felfogásáról van szó, és azt hiszem, nyugodtan le lehet írni, hogy a képi látásmódnak a Tati- (Nichetti-) féle mozi felel meg inkább, az irodalmias felfogásnak pedig a Woody Allen-típusú. Ez utóbbi, akár vígjáték, akár más, egyszerűen – _ nézhető irodalompótlék. És hiába elemzik az effajta alkotásoknál a képek jelentőségét, a kép itt csak eszköz, és nem alapja a kifejezésnek. Nem véletlen, hogy a kameramozgások finomságát, a jólkomponáltságot, a fényhatásokat éppen az ilyen hangjáték-filmeknél dicsérik leginkább, hiszen egy átfogó képiség helyett (amit a rendező szabna meg) csak az operatőri zsákbantáncolás marad.

A Pukk! rendezője az előbb vázolt problémával találta magát szemben. (Persze a fentieket ki lehetne még egészíteni azzal, hogy például a rendező hazájában, az olasz komédiákban miként kapcsolódik a párbeszédekhez a helyzetkomikum, ami nem azonos a képi humorral.) Nichetti mindenesetre meg sem szólal a filmjeiben, igaz, körülötte többé-kevésbé csevegnek a szereplők. Érdemes megjegyezni, hogy ez a némaság alig tűnik föl, tehát nem erőszakolt.

A velencei díjnyertes Ratataplan és a Pukk!, Nichetti két filmje nagyjából azonos színvonalú, az utóbbi gondolatilag árnyaltabb. Nem tartom őket kiváló és különösen nem hibátlan alkotásoknak, felüdülést jelentettek mégis, egyes részletekben pedig magasrendű humorral ajándékoztak meg.

Nichetti, aki maga írja, rendezi és játssza komédiáit, a zűrös körülmények között élő, kiegészítő pénzforrások után szaladgáló egyetemisták, vagy állástalan értelmiségiek világába vezet, különösen a Pukk!-ban. A Ratataplanban inkább bohóctársulattá stilizáltan jelennek meg ezek a figurák, feltehetően bőven merítve Nichetti diákszínjátszó múltjából. A rendező ki nem állhatja a technicizált, műanyagvilágot, ahol meg a bűnözés is elegáns, hűvös kegyetlenségű arcot öltött. Gyűlöli a reklámokat, mint a sivárság álarcait, az intuíciót megfojtó, elüzletiesedő szellemet, ahol nincs helye gyermeki kedélynek, játékosságnak és véletlennek. És groteszk fintorral azt is megmutatja: az a világ, amely kilöki az egyéniségeket, mégis az ő elhintett morzsáikból táplálkozik. Ellenszenvét kiterjeszti a televízióra, amely a Pukk! nyitó képsorában jelképesen bizonyára nemcsak őt, hanem valamennyi nézőjét altatja el évtizedekre. A befejező jelenet pedig igen disztingvált humorával a statisztálni kényszerülő fiatalok képében egyszerre idézi föl a kirakatok próbabábuit és a ketrecbe zárt állatokat.

Mindez (és még sok minden más) szépen fölfejthető Nichetti filmjeiből. Talán túl szépen is elmondható, megérthető, de a vígjátékokban elengedhetetlen ütések már nem ülnek olyan jól.

Nézzünk meg egy-kettőt azokból a petárdákból, amelyek valóban robbannak. A fotósállvánnyal küszködő főszereplőt féllábú koldusnak nézik a templom előtt, és pénzt dobnak neki. Íme a vegytiszta képi humor. Vagy amikor a gyóntatófülkéből vakuját villogtatja, és egy bűnbánatra kész asszony ijedtében megmosakszik a szenteltvízben.

Vannak viszont olyan jelenetek, amelyek nem kitörő nevetést, hanem hangtalan, jóleső derűt keltenek. Sajnos ezek a részletek gyakran annyira visszafogottak, homályos vagy túl direkt asszociációkkal terheltek, hogy a derű átcsap unalomba. Nichetti bizonyára nem követhette Chaplin módszerét, aki tízszeres túlforgatással dolgozott, és úgy választotta ki a legjobb részeket, vagy Tatiét, aki állítólag próbaközönség előtt vetítette a filmjeit, figyelve a hatást, okulva a közönség reagálásából.

Nichetti másik hibája, hogy amit egyszer megragad, azt nem képes időben elengedni. Így aztán vég nélküli jelenetek születhetnek, mint a Ratataplanban a bohócok ügyetlenkedése. Hiányzik a poénok adagolásának művészete, amit Buster Keaton annyira fontosnak tartott. Egyáltalán: az átmenet a komolykodó párbeszédek és a burleszk között nem éppen zökkenőmentes.

Nagyon érdekes, ám csírájában maradt kísérlet a hagyományos játékfilmkép megbontása animációval és trükkel. Ahhoz viszont elegendő, hogy belássuk: mint a szivacs a vizet, úgy fogadja magába a film az ilyen megoldásokat.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy Nichetti „újításai” inkább visszatérések régebbi hagyományokhoz. Mivel a hangosfilm a mai napig nem teremtette meg a némafilmhez hasonlóan kiforrott stílusát, ez a visszatérés nem is látszik rossz lépésnek. Intellektusa és határozott világérzése mindenesetre megóvja az öncélú nosztalgiától.

Sok mindent lehetne még elmondani a főszereplő-rendezőről, aki a nagy komikusokhoz hasonlóan egy igen pontosan megrajzolt figurát állít elénk. Lehetne elmélkedni arról, hogy miért nem lázad, hogy mennyiben hasonlít Chaplinre, Keatonre vagy Tatira. E nagy nevek felötlése már önmagában rangot jelez, de ahhoz, hogy Nichetti komikus alakja valóban önálló elemzésre legyen érdemes, jobban meg kell ismernie a súly és a mérték törvényeit és egy valóban kiforrott művel bizonyítania.

Nichetti egyelőre második filmjével is elsőfilmes ígéret maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7182