KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Római emlék

Jancsó Miklós

 

Nem beszéltem még olaszul, amikor először találkoztunk. Közös nyelvünk a francia volt. A szakmában mindenki azt beszélte – akkoriban.

A háziasszony, ismert színésznő, majd’ minden hétvégén vacsorát adott. Batyú-bált. Aki jött, hozott valamit. Húst, édességet, bort. Erős italt, whiskyt csak a fiatalabb nemzedék ivott. Akkor még én is odatartoztam.

Ő nem ivott. Bort se.

A lakás nem volt nagy, de óriási erkélyéről egész Rómát lehetett látni. Virágzó oleanderek között állt a kerek asztal, közvetlenül a konyhába nyíló szárnyasajtó mellett. A tűzhelyen agyagüstben forrt a víz. A vacsorát bevezető pastát mindig a háziasszony adta. Friss tésztából készült, nem szárítottból. Minden héten más fajtájú, formájú: tagliatelle, rigatoni, canel-loni, fusigli... Hogy lehet ennyifélét kitalálni! Darab vaj került a sózott vízbe és amikor már lobogott, marékkal szórták bele a tésztát. A túl hosszút eltördelték. Mindenki ott állt, mindenki segédkezett.

Ő nem. Egyenes derékkal ült egy támlátlan széken. Hallgatott vagy vitatkozott. Hangja nyugodt volt, sose csattant fel. Akkor se, ha támadták. Heti cikkei a Corriereben szolgáltatták az apropót.

Szembenézett mindenkivel, aki szólt. Sötét szemei okos szemek voltak. Élesek? Kemények! Igen, így maradtak meg bennem.

Egyszer – nem, azt hiszem, kétszer – láttam csak mosolyogni azokat a szemeket. Először: győzött fociban. Center volt. Nagyszerű. Gratuláltunk. Mosolygott. Másodszor: nem is mosolygott, nevetett a szeme a keresztelőn, amikor magasra emelte Ninetto kisfiát.

Pier Paolo, a keresztapa.

Ugye, tudják – Coppola filmjei óta –, a padrone szó két jelentésű olaszul.

A klán főnökét is így hívták.

Nagy volt a Pasolini-klán. Sokan voltak. Fiatalok, szenvedélyesek. A minta Pier Paolo volt.

Szenvedélyesen élt.

Nem tagadta, hogy kommunista. Nem tagadta, hogy katolikus. Nem tagadta, hogy homoszexuális.

A kommunista meggyőződés akkoriban divat volt. 68 környékén jártunk. De katolikus kommunistának lenni! A polgárok, kispolgárok a DC-re szavaztak. És féltek a fiataloktól. Féltek mindentől. Lenin, Sztálin, Che Guevara árnyai jártak az utcán. És Mao-zubbonyt hordtunk. És büszkén hallgattuk, ha távoli tereken felhangzott a harci kiáltás: „Po-te-re operaio! Po-te-re operaio!” Ő ilyenkor legyintett. Mindent a divat ellen csinált. Verset írt a proletársorból jött rohamrendőrök mellett. Azokat dicsérte, akik szembenálltak velünk.

Rám nézett, amikor bemutatkoztam.

„Azt hittem, magasabb vagy” – mondta. Ő alacsony volt. „Hogy ejtik a nevedet? Magyarul hogy ejtik?” – kérdezte és a szemeimet kereste. Megkérdezte a keresztnevemet és sohase cserélte össze Milos-sal.

(Forman még akkor, amikor újonc és boldogtalan volt New Yorkban, félrehívott a társaságból és keserűen mondta: „Ugye téged Mindig Milosnak szólítanak? Mert engem Miklósnak.” Azóta az egész világon pontosan tudják a nevét. Vajon boldogabb?)

„Laura azt mondta, hogy szép vagy” – folytatta. „Nem vagy szép, csak kék a szemed. Ezek a római lányok megbolondulnak, ha kék szemet látnak” mondta meg-vetően.

Laura, a színésznő, mellettem állt, figyelt minket. Nevetett. „Miért nem mondod meg neki? Miért nem mondod meg neki?” – biztatott és oldalba taszított a könyökével.

Zavarban voltam. Még nem szoktam meg, hogy nyíltan, harsányan kell itt beszélni. Hogy őszintén, keményen, élesen kell elmondanom az álláspontomat. Valamit dadogtam.

Laura tele szájjal nevetett. Ilyenkor a Dúcéra hasonlított. Azt pletykálták, hogy az anyja Mussolini szeretője volt. „Nem szereti a filmjeidet, Pier Paolo. Utálja a filmjeidet, Pier Paolo!”

A klán felsorakozott a padrone mögött. Eddig mintha észre se vettek volna. Most mindnyájan engem néztek, ugrásra készen, hátha verekedni kell. No, nem ököllel. Szavakkal. Még a szelíd, kedves örökdiplomata Bernardo is ott állt a főnök mellett.

„Miért utálsz?” – kérdezte tőlem. Végre kinyögtem: „Mert provokátor vagy, Pier Paolo.” Mindenki nevetett. Ő nem. Felállt. Félkézzel átölelt.

„Miklós.” Lassan mondta a nevemet. Ízlelgette. Pontosan akarta kiejteni, különösen a szóvégi „s” betűt. „...A te filmjeid se filmek. Provokációk. Az egyszerű nézőnek elviselhetetlenek.” Most se nevetett. Megcsókolt. A padrone felavatott. A klán befogadott. Római lettem.

...És akkor, amikor a fekete furgon előtt szétnyílt a tömeg és a kocsi gyorsuló tempóban hagyta el a Virágok Mezejét, én is ott futottam koporsója után. Ninetto Davoli kiabált, zokogott, öklével verte a mellét, homlokát. És egy csoport fiú és lány. Belekapaszkodtak a koszorús autóba, ordítottak.

Az én könnyeim csendesen folytak. Hangot se ejtettem. Nem voltam igazi római.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5234