KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Monteiro halálára
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: A forgatókönyv biankó csekk Beszélgetések a Sorstalanságról
• Jeles András: Az ötödik elbeszélő Feljegyzések a filmrendezésről
• Horeczky Krisztina: Ez így rendben van Beszélgetés Jeles Andrással
• N. N.: Jeles a Filmvilágban
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Neo és a hangyabolyok Ember/gép a Mátrixban
• N. N.: Cyber-filmek
• Beregi Tamás: Álommátrix, ébrenlétnarkózis Internet és virtuálvalóság
• Pápai Zsolt: Mátrix-appendix Animátrix
• Herpai Gergely: Gépbe töltve Enter the Matrix

• Vágvölgyi B. András: Gyilkos kölykök elégiája Bowling for Columbine
• Návai Anikó: Egy elmulasztott tekeóra Columbine-ban Beszélgetés Michael Moore-ral
• Takács Ferenc: Író a moziban Graham Greene és A csendes amerikai
NŐ-IDOLOK
• Bikácsy Gergely: Nőrület, rút szépség Psychosissimo

• N. N.: Brian De Palma filmjei
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Polgári minimum Magyar függetlenfilm
• N. N.: Az 50. Országos Függetlenfilm Fesztivál díjai

• Antal István: Brakhage átalakult Avantgarde szabadság
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Halott ember Billy Wilder: Gyilkos vagyok
KRITIKA
• Forgách András: Kitanulni Kitanóból Bábok
• Fliegauf Benedek: Üzlet a sorssal A fiú
• Köves Gábor: Kint is vagyok, bent is vagyok Az utolsó éjjel
KÖNYV
• Murai András: Határeset Néprajzi filmezés Magyarországon
DVD
• Pápai Zsolt: Köztes szerep George Waggner: A farkasember
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Légy ott a hetesen
• Tosoki Gyula: Kilenc királynő
• Vaskó Péter: A harcos
• Pápai Zsolt: A sötétség leple
• Hungler Tímea: Félix és Rose
• Vincze Teréz: A Vénusz szépségszalon
• Kovács Marcell: Álomcsapda
• Mátyás Péter: Ki nevel a végén?
• Varró Attila: X-Men 2
• Varró Attila: ÖcsiKém
• Varró Attila: Beszéljünk a szerelemről
• Csillag Márton: Veszett vad

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Titanic: Dover sziklái

Összkomfortos szegénység

Galambos Attila

A brit film a free cinema óta folyamatosan dokumentálja az ipari Anglia érdes életét. A szolidaritás mozijában még mára is maradt robbanóerő.

 

Mike Leigh és Ken Loach, a pályát a hetvenes években kezdő két angol rendező talán sose hitte volna: a leginkább általuk képviselt, a társadalmi témákat szem előtt tartó, a mindennapi és/vagy nagypolitikát felvállaló filmkészítési mód olyannyira divatos lesz, hogy az ezredfordulóhoz közelítő brit filmgyártás szinte kizárólag a bérkaszárnyák, a lepusztult városnegyedek környékén kutat téma után vagy kevésbé szerencsés esetben: a meglevő, osztálysemlegesként is elképzelhető történetekre húzza rá a szociálisan hátrányos helyzetűek éppen ezáltal egyre lengébb köpönyegét.

A hagyományok persze tágabbak: az abszurd brit humor korábbi, veretesebb művelőinek (Monty Pithon) és jelenkori, könnyedebb gyakorlóinak (Mr. Bean) hatása éppúgy tetten érhető a mai brit filmművészetben, mint a kilencvenes évek máig meghatározó kultuszfilmjének, a Trainspottingnak a befolyása. Mindezen felül nem feledkezhetünk meg a nemcsak nyelvileg közeli Amerika hatásáról, ami még az igényes brit filmkészítők számára is mindennapos.

Az eddigiekből két dolog következhet: a brit filmek könnyen megkülönböztethetők más nemzeti filmgyártások alkotásaitól, ám annál nehezebben egymástól. Vagyis a divatként, csomagolásként értelmezhető társadalmi, szociális érzékenység jelenléte – főként, ha a vaskosabb népi, vagy a fanyarabb értelmiségi humorral találkozik – gyakran ügyes kibúvó az eredetiség alól.

Lynne Ramsay Patkányfogója azonban arra példa: a már szinte kötelező kulisszák között is lehet szuverén, megdöbbentően eredeti és sokkolóan hatásos filmet készíteni. Ramsay filmjének kiindulópontja Skócia, Glasgow a hetvenes években, a szemétszállítók elhúzódó sztrájkja idején. A mindennapokat megbénító, mára a történelemkönyvek lábjegyzetei között szereplő esemény nem a film központi témája, ám nem is felskiccelt illusztráció, mint a fesztivál záróelőadásaként vetített, hatalmas közönségsikert aratott Billy Elliott esetében a Tatcher-éra utolsó nagy bányász-sztrájkja. A burjánzó szemét, a filmvásznon nem érezhető, mégis megelevenedő bűz a Patkányfogó természetes közege. Az önéletrajzi elemeket is hordozó alkotás a rendező első nagyjátékfilmje, mely a konvenciók és elvárások egész sorát töri meg, mégsem mesterkélt, műfajilag össze nem illő elemeket párosít össze, mégsem hivalkodó. Egyetlen családról, azon belül is a tizenkét éves fiúról szól a történet, mégis mintha a külvárosi gyermek- és felnőttlét egésze tárulna a nézők elé, miközben az apró részletek jelentősége sem vész el.

A Patkányfogó kezdő jelenetét valószínűleg sosem feledi, aki látta: a kis Ryan vonakodik felvenni csizmáját, anyját viszont unszolás ellenére sem kíséri el a cipőboltba, pedig neki vesznek új, szép lábbelit. Ehelyett a Glasgow-t átszelő csatornához siet barátjával, James-szel játszani. A játék durvul: előbb Ryan nyomja víz alá Jamest, majd fordítva. Ryan pedig nem bukkan fel többé. A kisfiú, akit a kezdeti percek alapján központi szereplőnek véltünk: halott. Milyen egyszerű, olcsó megoldás: a film főhőse a vétlen gyilkos, akinek tette homályban marad. Jamest úgy kíséri a gyermeki ésszel felfoghatatlan gyilkosság, mint a várost a mindent elöntő hulladék: ezzel kell együtt élni. A súlyos teherrel birkózó fiú mindennapjai egyébként nemigen különböznek hasonló helyzetű kortársaiétól: apja részeges, a lakás túlzsúfolt, az unalom elől az utcára menekül a fiúcska, idősebb lánnyal ismerkedik meg. A tudat azonban, hogy mindezt egy gyilkossággal a háta mögött teszi, mindent más megvilágításba helyez. Ramsay azonban ezen is túllép: a Patkányfogó legjelentősebb erénye, hogy nincsenek mindig válaszok és magyarázatok. A Ryan-nek szánt cipő James lábára kerül: a fiát vesztett szomszédasszony kétségbeesett kapaszkodása ez az élethez. Ám nem James arcát látjuk a fájó ajándék átvétele után: a cipőt mutatja a kamera és James kétségbeesett próbálkozását, hogy összekaristolja a csillogó, új lábbelit. A lánnyal való megismerkedés jelenetében a szemüvege nélkül a csatornaparton búslakodó lány arra kéri Jamest: keresse meg a szemüveget a vízben. James a víz fölé hajol, látjuk a szemüveget, a kisfiú mégis letagadja, hogy látná azt. Az okot közvetlenül nem tudjuk meg soha. A rejtélyek, az elhallgatások éppúgy hozzátartoznak a kamaszodó fiú világához, mint a fantáziálás, az elvágyódás. Ramsay alkotása túlzsúfolt, mint minden sokat akaró elsőfilm, ám annyira egyedi és hiteles, hogy méltán hasonlították a hasonló tematikájú Négyszáz csapáshoz. Ha nem lenne mind stílusában, mind műfajában nagyon távoli, és ha nem lenne befolyásoló az a tudat, hogy a Patkányfogó rendezője éppúgy nő, mint Az én XX. századom alkotója, akkor a meghökkentő átmeneteket a realizmusból a képzeletbe, a fel-felbukkanó játékosságot leginkább Enyedi Ildikó bő évtizeddel ezelőtti nagyfilmes debütálásához hasonlítanám.

A Patkányfogó szuverén alkotás, amelynek fényében elhalványul a Titanic brit szekciójának többi munkája. Pedig valószínűleg ezek a filmek reprezentálják leginkább a mai szigetországi filmgyártás jobbik felét. A tematikusan több ponton is Ramsay filmjével rokon, már említett Billy Elliott remek példa arra, miként lehet a szélesebb közönség számára is fogyaszthatóvá tenni a szegénysorsban élők történeteit. A diákos, a filmkészítést is kifigurázó humorral főként a film első felében élő alkotás főhőse a szintén tizenkét éves címszereplő, akinek anyja halott, apja és bátyja az elhúzódó sztrájk prominens alakjai, ő pedig bokszolni jár a közeli munkásklubba. (Itt érdemes kicsit kutatni és emlékezni: az egykor nálunk is tucatszám létező sport- és egyéb egyletek a kényszerű tetszhalál után sem igen éledtek újjá a rendszerváltást követően: nincs akarat, homályban a hagyomány és főként sehol egy erre érdemes szakszervezet. Ezzel vázoltuk is a brit filmek tematikájának magyarországi megjelenési esélyeit). Billyt azonban nem érdekli az öklözés – sokkal inkább vonzza a klub másik felében zajló balett óra. A konzervatív, hagyományos értékrendű munkásvilágban a balettozó kisfiú ciki nagyon és ezt már kiskamaszként is tudja az ember. Billy tehát balettozik és titkolja. Nem örökké persze. A papa tiltja, ám végül eszmél: fiának egyetlen kitörési esélye a Királyi Balettiskola ösztöndíja. A humor mellett a nagyszerű színészi játék – Billy és a többi gyermekszereplő annyira gondosan kiválasztott, kézzelfogható, hogy az már gyanús – és persze a háttérben feszülő politikai válság teszik fogyaszthatóvá és a polcon elhelyezhetővé a Billy Elliott-ot, no meg az élénk, világos színek állandó jelenléte, melyeknek ritka megjelenése a Patkányfogóban a szürke hétköznapokból való kilépés álmát jelentette. A rohamrendőrök fenyegető fellépése, a sztrájkolók elkeseredettsége azonban csak díszlet: sem mélysége, sem igazi tétje nincs szerepeltetésüknek. A siker érdekében használt kötelező elem. Az a gondosság, amely a színészvezetést jellemzi, teljesen eltűnik: a kisvároson végigüldözött, majd megvert báty másnap karcolások nélkül lép elénk, a hóban, éjjel sétáló Billynek nem látszik a lehelete. Az idő haladtával egyre inkább szentimentalizmusba hajló Billy Elliott a bosszantó hibák ellenére, főleg várható hatása miatt fontos film, miként annak mondható Michael Winterbottom Csodaországa is. A Lidércfénnyel befutott rendező, akinek legutóbb nálunk bemutatott filmjéről, a Welcome to Sarajevo-ról pozitív jelzőként csak a jó szándék használható, ezúttal néhány napba sűrítve meséli el egy darabjaira szakadt londoni munkáscsalád hétköznapjait. A kordivatnak megfelelően kézikamerával felvett Csodaország empatikus bepillantást nyújt a magányos, szeretethiányos, légüres térben mozgó városlakók életébe, ám a filmben ott rejlő valódi mélység a deus ex machinaként működő heppiend, az ezúttal hatásvadásznak és idegennek érzett Michael Nyman muzsika, a kamerahasználatból fakadó életközeli dokumentarista stílustól merőben eltérő gyorsítások miatt immár örökre elveszett.

A csalódás azonban viszonylagos, főleg a Patkányfogó állította mérce lehet oka. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a brit filmek immár bő évtizede a kisemberről szólnak, legyen a téma elfuserált, kabaréba hajló bérgyilkosság, mint az erősen utánlövésnek érzett Az utolsó beszariban, vagy a naiv békeharcosságot kifigurázó, swifti jellegű (a forma nem számít, csak az eszmei mondanivaló), teljesen súlytalanra sikeredett Gregory 2 barátnője. Lehet, hogy hosszan múló divat csupán az elesettek oldaláról figyelni a világot, ám eddig is több melegséget és együttérzést szült a brit film eme erősödő ága, mint megannyi gyűjtés, tüntetés vagy szociológiai tanulmány.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 19-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3139