Gabriel García MárquezGabriel García MárquezÉs ideje van a halálnakBácsvári Kornélia
1965-ben Arturo Ripstein
mexikói rendező filmre vitte Gabriel García Márquez egyik novellaötletét. A
forgatókönyvet García Márquez, a dialógusokat Carlos Fuentes írta. Részletek a forgatókönyvből.
Külső. Síkság. Délben.
A kihalt síkon
megjelenik Juan Sáyago alakja, premier plánban, ahogy a kamerának háttal, lassan
távolodik. Néhány lépést tesz, ezután nehézkesen becsukódik egy börtönajtó – a
kamera irányába - és mialatt rozsdás fém csikorgása hallatszik, a látvány
betölti az egész teret.
Külső. Váltakozó táj. Nappal. [Főcím]
Az egész képmezőt
betöltő (váltakozó) tájban, egymást követő éles vágások során látjuk az országúton
és úttalan utakon gyalogló Juan alig kivehető alakját, ahogy a kamerának háttal,
folyamatosan távolodik. Megjelenik a Főcím.
Külső. Romos hacienda (birtok). Délben.
Mire a főcím véget ér, Juan
egy romos haciendához érkezik. Elhagyatott, kövezett patiója (belső udvara) széles,
poros utcára nyílik. Az utca közepén földbe szúrt fakereszt. Juan a kövezett
patióban áll és a keresztet nézi. Most először látjuk szemtől szemben:
negyvenes évei végén járó, keménykötésű, rosszul borotvált, elhanyagolt hajú
férfi, elnyűtt lovaglóruhában. Hóna alatt kopott mexikói kendőbe bugyolált holmi.
Izzad, mindenét belepte az út pora. Arca nem tükrözi érzelmeit, kettétör egy
cigarettát, az egyik felére rágyújt, a másikat az inge zsebébe teszi, későbbre.
Elindul a kereszt felé, elmegy mellette, rá se néz.
Külső. A falu. Délben.
Juan bemegy a faluba.
Perzsel a nap. Az utcák - fehér falú öreg házaikkal – kihaltak. A fedett teraszokon
mindenütt kifakult papírfüzérek, egy elfelejtett ünnep túlélői. A teraszok oszlopsorai
mögött, az árnyékban egy-egy férfi szunyókál. Sziesztaidő van. Juan
nadrágszárát megszaglássza egy kutya, ő a holmijával odébb kergeti. Ahogy
tovább megy, néhány utcasarokkal följebbről kalapácsütések hallatszanak. A
patkolókovács az, aki egy tekintélyes ház kapujában lovat patkol. Juan megáll és
megkérdi
Juan: Don Diego itthon
van?
Patkolókovács: Mégis ki
keresi?
Juan (szárazon): Itthon
van, vagy nincs itthon?
A hangja olyan
határozott, hogy a patkolókovács egy pillanatra elgondolkodik, majd a
kalapácsával hátra mutat
Patkolókovács: Ott lesz
valahol bent, éppen lovakat treníroznak.
Az útbaigazítás után Juan
úgy lép be a nagykapun, mint aki ismeri a járást, a patkolókovács meg csak nézi,
mintha arra próbálna rájönni, vajon hol is látta őt korábban.
Külső. Diego patiója (Lóvásár). Délben.
A patióban épp lóvásár
van, ahol a környék lókupecei figyelik, hogy halad a lovak idomítása. Nagy a
nyüzsgés, egy fiatal lovas büszkén mutatja, mit tud. Odébb, az árnyékban
kupecek egy másik csoportja figyeli bravúros mozdulatait.
Köztük áll Diego. Úgy 26
éves lehet, jó kiállású, magabiztos. A lovak körüli munkához viselt ruházata
tiszta, szabása új. Juan belép és néhány méterrel Diego mögött megáll, annak
válla fölül értő szemmel nézi a lovast. Pár pillanat múlva Diego önkéntelenül
hátranéz, észreveszi Juant. Zavartan fordul oda.
Diego: Igen?
Juan rezzenéstelen
arccal mondja: Don Diegót keresem.
Diego: Igen, parancsoljon!
Juan: Én don Diego
Martín Ibáñezt, a birtok gazdáját keresem…
Diego: Don Diego Martín
Ibáñez, az apám, jó ideje halott.
Juan leveszi a kalapját.
Diego a finom mozdulatban rejlő tiszteletet látva megkérdezi
Diego: Miben segíthetek?
Juan méltósággal, de
minden kevélység nélkül ennyit mond:
- Juan Sáyago vagyok.
Diego (megdöbben) Óvatosan körülnéz, hogy
hallotta-e őket valaki és halkan így szól:
-Jöjjön velem.
Juan bemegy vele a
házba.
Belső. Diego szobája. Délben.
Díszes tárgyakkal
berendezett tágas szoba.
Diego míves karosszékben
ül, szigorú arckifejezéssel, amitől jóval idősebbnek tűnik. Vele szemben – akár
egy leckét felmondó gyerek – áll Juan. Hangja nyugodt, magabiztos. A patióból egész
idáig beszűrődik – tompán – a lovakat eszelős vágtába ugrató majd sebtében
lefékező emberek kiáltása, a folytonos patadobogás.
Juan: Don Diego Martín
Ibáñez, isten nyugosztalja, azt mondta: „Ezen te csak ne aggódj! Ha a
hatósággal elrendezted a dolgodat, gyere csak vissza, keress meg. Itt mindig
lesz munkád!”
Diego (elgondolkodva): Mióta nem kaptál te hírt
ebből a faluból?
Juan: Mióta anyám
meghalt. Tizennégy éve.
Diego: Egyszóval nem is
tudod, mennyire várnak itt téged, hogy végre megfizess egy halottért?
Juan (döbbenten): Tessék?
Diego: Én
figyelmeztettelek, Juan Sáyago.
Juan arca megkeményedik.
Felveti a fejét és kérlelhetetlen hangsúllyal ennyit mond:
Juan: Tizennyolc év börtön,
uram. Én letöltöttem mindet. Egyiket a másik után. Akármilyen drága is egy
ember élete, ennél többe nem kerülhet.
Diego: Márpedig Raúl
Trueba fiai úgy gondolják, hogy az apjuk életéért dupla fizetség jár.
Juan: Senkinek sincs két
élete: se neki, se nekem.
Diego felugrik, és az ajtó
felé indulva még odaveti:
- Se nekem! Hát kerüld a
házamat a rendezetlen ügyeiddel!
Juan a tekintetével
követi, majd hozzáteszi:
- Ahogy gondolja, uram.
De lesz szíves visszaadni a lovamat.
Diego meglepetten
megáll, visszafordul, ránéz:
- A lovadat?
Külső. Istálló. Délben.
Juan: Igen. Amikor
elvittek, itt hagytam a többi mellett.
Diego nem kevés
iróniával a hangjában:
-Miért is kételkednék
ebben, csakhogy mit gondoltál, milyen állapotban lesz az 18 év után?
Juan: Don Diego Martín
Ibáñez, isten nyugosztalja, azt mondta, ne csináljak ebből gondot magamnak, ha
visszajövök, csak akad itt egy megfelelő.
[….]
Diego: Juan, mivel apám
sokra tartott, adok neked egy lovat. Egy feltétellel: hogy elmész innen.
Juan (méltósággal): Ez az én
falum, uram. És itt maradok, szolgálatára. A lovat meg itt hagyom. A nyerget elvihetem?
Diego: Hisz a tiéd……,
bár sokra nem mégy vele.
Juan lehajol a
nyeregért, miközben Diego ezt mondja:
- Huszonnégy óra sem
telik bele, és halott vagy.
Juan: Igen kevéssé
hiszek annak, amit látok, uram. De még kevésbé annak, amit mondanak.
Bácsvári Kornélia fordítása
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 6 átlag: 5.17 |
 |
|
