KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Révész György (1927-2003)

• Bori Erzsébet: Képfegyverek Beszélgetés Amerika médiaháborúiról
• Tillmann József A.: A lidércfény sebessége Paul Virilio: Háború és televízió
• Vágvölgyi B. András: Vágókép: Irak Médiaháború
MÉDIA
• György Péter: A mélypont Televíziózás Magyarországon
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Kishatárátlépés Berlin
• N. N.: Az 53. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kovács Marcell: Dupla vagy senki Kultuszmozi: Brian De Palma Megszállottsága
• Varró Attila: A pillangó álma Femme fatale
FILMZENE
• Forrai Krisztián: Zenés látványkórház Fiatal film, fiatal zene
KÖNYV
• Kolozsi László: Utam Bergmannal Hűtlenek
KRITIKA
• Takács Ferenc: Hermész a Holocaustban A rózsa énekei
• Hirsch Tibor: Az 56-os szelvény Telitalálat
• Zoltán Gábor: Phil filmje Minden vagy semmi
• Gelencsér Gábor: Egy híján húsz Hétfő reggel
• Korcsog Balázs: A jelszónk: Melinda Bánk bán
• Vaskó Péter: Koldusoperett New York bandái
• Békés Pál: Rövidfilmek az időről Tíz perc
DVD
• Pápai Zsolt: Egyenes beszéd Napfényes Florida
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A számat figyeld
• Ádám Péter: Kínzó mindennapok
• Hirsch Tibor: Holly Woodi történet
• Mátyás Péter: Császárok klubja
• Vaskó Péter: A Nap könnyei
• Nevelős Zoltán: A mag
• Halász Tamás: Frida
• Köves Gábor: Donnie Darko
• Varró Attila: Egy veszedelmes elme vallomásai
• Vajda Judit: Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt
• Csillag Márton: Szakítópróba
• Wostry Ferenc: A Zu legendája
• Csillag Márton: Johnny English
• Csillag Márton: Tökös csaj
• Kovács Marcell: Széftörők

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A halálraítélt

Báron György

 

Nehéz eldönteni, mikor érkezik el az a pillanat, amikor a filmek immár nem a tabukat döntögetik, hanem a ledőlt tilalomfákat pásztázzák végig, kényelmes, lassú kameramozgással. Felemelő momentum ez: a sokáig csak kevesek által, suttogva hirdetett igazság közkinccsé lesz, ami ennyit is tesz: kisajátíthatóvá. Ez a történelmi igazságok sorsa: elhallgatásuk, győzelmük, majd feloldódásuk. Az utolsó, a diadal utáni stádium nem kedvez a politikai célzatú műalkotásoknak: ami valaha érvényes és gondolatébresztő volt, publicisztikus közhellyé sekélyesedik. Minden új rend megtenni a maga sematizmusát, mely mindig régi igazságok magvából hajt ki. Most épp gaz ávósokat látunk nagy számban a filmvásznon és tiszta tekintetű hősöket. Megteremtődik az új kor új mitológiája: miként a századvég mázolmányaira a délceg Kossuth-katonák, úgy kerülnek föl a mostani filmszalagokra 56 „kis októberi forradalmának” diák-hősei. Jó hogy fölkerülnek: a társadalmi tudat szabadítja föl így magát az évtizedes hazugságok hamurétege alól. Kis veszteség a nagy, országos nyereségben, hogy a filmek egyre inkább forradalmas falvédőre hasonlítanak, így kell ennek lenni. Ha megkésve és másképpen is, de győzedelmeskedett a revolució: a bátor filmkészítőből udvari arcképfestő lesz. Feltéve, ha még mindig ugyanazt mondja, ha már nem is egészen ugyanúgy: szólamszerűbben, tételesebben, nem a tehetség fogytából, hanem az új helyzetből következően.

A halálraítélt – mely az idei filmszemle kategóriadíját kapta meg – már ennek az új kornak a filmje. Igaz film, tisztességes film – és nagyon rossz film. Mert igazsága publicisztikus és politikai: a személyes hitel – a személyiség – hiányzik mögüle. A történet minden porcikája menthetetlenül kimódolt, mintha nem is három forgatókönyvíró, hanem egy egész nagytanács eszkábálta volna össze, minden aktuális szempontot figyelembe véve. Hősünk például mindenfelé belebotlik a gonosz ávósba: először katonaként a végeken, másodjára a pesti munkahelyén, harmadszor pedig az őket támadó pufajkások soraiban. De dramaturgiailag amúgyis mindenki belebotlik itt mindenkibe, hogy áttekinthető legyen a helyzet: ugyanott dolgozik a hős, az áldozat, kettejük közös szerelme és az ávós, vagyis minden fontosabb szereplő. Az ötvenes évek filmjei – az Állami Áruház például – modellálták ily szűk helyen az egész társadalmat, alighanem hasonló dramaturgiai megfontolásokból. Az egyik férfit, bár nem tett semmit, elpusztítja az ávó; a másikat, ki ugyanennyit tett, a dramaturgia szeszélye szabadon hagyja, pedig mindenféle gazembernek is elmondja a főávóst. Dönteni kéne: vagy kínhalál az ávó pincéjében, vagy bátor odamondogatás és szabad távozás. A kettő együtt nem megy. Igaz különben nem volna sem hős, sem áldozat. Ki törődik a valósággal, ha ily szép egyensúlyba lendült a dramaturgiai patikamérleg? Sokféle sematizmus fércelődött itt egybe: egyes jelentek – főként az idill pillanatai – másodvonalú hollywoodi filmtörténetecskéket idéznek, mások – a motorkerékpárt szétlapító tank – mintha valamely antifasiszta szovjet filmből került volna ide, a fény felé tapogatózó kéz pedig akárhonnan, lévén vándormotívum. Csoda-e, ha a két fiatal főszereplő, Malcsiner Péter és Hegyi Barbara nem érti, mit kell játszania; különösen az utóbbi téblábol teljes érthetetlenséggel a tragikus történetben, s láthatóan csak akkor lélegzik fel, amikor a rendező – szükséges dramaturgiai ellenpontként – egy-egy önfeledtebb pillanatot engedélyez. Bubik Istvánnak majdnem sikerült embert formálnia egy karikatúrából; ő már olyan jó és rutinos művész, hogy akár a falrafestett ördögöt is eljátssza – s most épp ez a feladata.

Pedig ez a börtönfilm olyan igazságokat vág a képünkbe melyektől még két éve is megdermedtünk volna, suttogásra fogván a szót. A halálraítéltben ez még mindig eredmény, holott legföljebb kiindulópontnak szabadna lennie; e filmnek ott kellene kezdődnie, ahol a horizontja lezárul – ahol a politika áttűnik az életbe, a személyes sorsokba. Makk Károly 1970-es börtön-remeklésében, a Szerelemben tizedennyi bátor igazságot nem mondtak – nem mondhattak – ki, mégis, az elhallgatásokból, finom rezdülésekből mindent megtudtunk korról és emberről. Ki vágyik ama zord, cenzori időkbe vissza? Jöjjenek inkább a nehezen kiküzdött igazságot szertekiáltó filmpublicisztikák, ha ez a nyíltság ára. Mozizás helyett újságokba temetkezünk majd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4366