KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Bán Róbert (1925–2003)
FILMSZEMLE
• Hirsch Tibor: Kísértet-história Kelj fel, komám, ne aludjál!
• Forgách András: A trilógia ötödik darabja Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Horeczky Krisztina: Szép kilátások Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Elveszve a sűrűben Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

• Takács Ferenc: Nábobok, páriák, Rádzs Rejtelmes India
• Jakab Kriszta: Istenek mozija Bollywood
• Jakab Kriszta: A mozi Indiában
• Pápai Zsolt: Világverők Lagaan
HORROR
• Kovács Marcell: Szörnyek keringői Drakula és Frankenstein
• Ardai Zoltán: Remekbe vágva A texasi láncfűrészes gyilkosságok
• Varró Attila: Vérfrissítés 28 nappal később
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Dél, dél-kelet Thesszaloniki
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Új idők új puskája Film- és médiafogalmak kisszótára
TELEVÍZÓ
• Trosin Alekszandr: A 6-os számú nyomógomb Televíziós zavarok
KRITIKA
• Báron György: Emberi hang Szerelemtől sújtva
• Bori Erzsébet: Akar-e ön orosz prostituált lenni? A szerencse lányai
• Vaskó Péter: Újra szól a karikás Sobri
• Pápai Zsolt: A hakni zsenije Szent Iván napja
• Ágfalvi Attila: Tehén, elefánt, axolotl 2 perces mozi
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Gyűrűk Ura: A két torony
• Hungler Tímea: Bazi nagy görög lagzi
• Vaskó Péter: Úttorlaszok
• Elek Kálmán: Kapj el, ha tudsz
• Varró Attila: Mostohám a zsánerem
• Nedbál Miklós: A gödör
• Somogyi Marcell: Novocain
• Vajda Judit: Fullasztó ölelés
• Baross Gábor: Rocky és Bakacsin

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az évszázad csütörtökig tart

Koltai Ágnes

 

Rómeó és Júlia feltámadt, s két biedermeier vitrindísz, Vilma és Zoluk alakjában öltött testet. A veronai szerelmesek kitörtek a szűk városállamból, immáron egész Európa az övék, persze csak a kibírhatatlanul hosszú vágyakozás és a beteljesült szerelem idejére. Ekkor is hatalmas ellenségként tornyosul felettük, mert ifjú széplelkek hiszik csupán, hogy Európa a belle époque idején tágasabb és szabadabb világ, mint a hajdani Verona.

Az Osztrák-Magyar Monarchia flitteres, bő szoknyás Vilmája és Montenegro zsabós Zolukja a boldog békeidők aranyifjai, előkelő intézetekben nevelkednek és még előkelőbb estélyeken, vadászatokon vendégeskednek, s ha kedves édesatyáik – holmi európai érdekekre hivatkozva – nem tiltanák meg nekik a találkozást, talán sohasem tudnák meg, hogy egy széles mosolyú, dallamos csengésű „igen” néha rútabb és ciniku-sabb mint egy zord, elutasító „nem”.

Balogh Zsolt moziforgalmazásra is átvett televíziós filmjének kamasz hősei 1899 karácsonyán és 1900 előestéjén kisasszonyokhoz és fiatalurakhoz méltóan csintalanok,egyetlen kincsükkel, hamvas fiatalságukkal úgy bánnak, mintha az eltékozolhatatlan és örök volna; mintha nem ágálnának körülöttük elmeszesedett agyú aggastyánok, feltörekvő, számító negyvenesek, akikben ráadásul rokonaikat tisztelhetik. Vilma és Zoluk egy európai méretűvé növesztett szerelmi tragédia szereplői, s bár az írói képzelet nem oly elvadult, vérgőzös és megzabolázhatatlan, mint Shakespeare-é, a halál itt is megteszi a magáét. Igaz, nem a szükségszerű véletlenek és a kölcsönös félreértések gyilkosán ironikus játéka okozza vesztüket. Zoluk meghal egy giccses örömünnep két felvonása között. Kegyetlenül lemészárolja egy ostoba katona, aki mit sem tud arról, hogy Európa politikusai hosszas alkudozás, egyezkedés után aláírták azt az egyezményt, amely legalább száz esztendőre megteremti a békét a kontinensen. A fajankó tisztecske még nem sejti, hogy rá, s a többi engedelmes, eminens harcosra nincs többé szükség, így hát annak rendje és módja szerint használja fegyverét. Végtére is béke van, ne rohangáljon csak úgy senki a hómezőn.

Abban az Európa nevű egyforma világban, ahol Az évszázad... játszódik, a sok egyforma felnőtt és kamasz mind esélytelen és színtelen drámai figura. Veszekedjenek ugyan a szigorú, csökönyös urak a békéért, bujdokoljanak, sírjanak az ártatlan ga-lamblelkek a szerelemért, valahogy kívül esnek még azon a művi világon is, amit a forgatókönyvírók (Nagy András és Balogh Zsolt) teremtettek. Hol az az íratlan törvény, isteni parancs, megsérthetetlen szabály, mely Vilma és Zoluk közé állt, hol az a korai polgári eszmény, mely a becsületet mindennél fontosabbnak tartja – még az életnél is!? Az európai szerelmeseket nem a vendetta választja szét, hanem egy féltékeny katona, aki a pofonnal és bezárással fenyegető puhány apukák helyett egyetlen mozdulattal vet véget a finom csemeték rendetlenkedésének.

A boldog békeidők szerelmeseit a szabadság álarcát öltő diktatúra öli meg. Amikor Zoluk fájdalomtól és csodálkozástól merev arccal lezuhan egy szikla tetejéről, nem a sorsa teljesedik be, s még csak nem is a vak véletlen sújtott le rá, az „eszmei mondanivaló” taszította halálba: mindannyian a csúf politika játékszerei vagyunk – sugallja a film, a politikáé, amely képes engedékenynek mutatkozni, ám épp ekkor a legalattomosabb.

Az évszázad... parabola, s talán nem is kellene túl komolyan vennünk, hiszen a rendező a film végén egy önreflexív gesztussal (a forgatás bevágásával) kicsit idézőjelbe teszi a történetet. Jelzi, mindez játék csupán. Valóban, ez így játék, játszadozás – egy ötlettel, egy finomkodóan bájos történetté formált gondolattal.

A történet két pillére a béketárgyalás és a tiltott szerelem, meglepően kevés szituációval és drámai összecsapással, annál többet tudunk meg viszont Vilma öntudatosan butácska édesanyjáról, erről az unalomig ismert szalondámáról, aki szeretné jól kiházasítani leánykáját, s ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy a kvantumelméletről beszélgessen. Amikor megtudja, hogy e kimondhatatlan nevű dolognak köze van a sugárzáshoz, így kiált fel: „nahát, ezt nem hittem volna a fizikáról”. Ez a film legtökéletesebb pillanata: az anyát alakító Lázár Kati és a vőlegényjelölt Bán János mintaszerűen játszik, a párbeszéd pergő, oldott, ám mire a poén elcsattan, a jelenet szétpukkad, mint egy gyenge szappanbuborék. Megcsillan ugyan benne valami: talán egy kis frivolság, groteszkség, de aztán ezt is, miképp a többi jelenetet, eluralja a mama megrendíthetetlen szelleme.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5312