KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Bán Róbert (1925–2003)
FILMSZEMLE
• Hirsch Tibor: Kísértet-história Kelj fel, komám, ne aludjál!
• Forgách András: A trilógia ötödik darabja Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Horeczky Krisztina: Szép kilátások Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Elveszve a sűrűben Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

• Takács Ferenc: Nábobok, páriák, Rádzs Rejtelmes India
• Jakab Kriszta: Istenek mozija Bollywood
• Jakab Kriszta: A mozi Indiában
• Pápai Zsolt: Világverők Lagaan
HORROR
• Kovács Marcell: Szörnyek keringői Drakula és Frankenstein
• Ardai Zoltán: Remekbe vágva A texasi láncfűrészes gyilkosságok
• Varró Attila: Vérfrissítés 28 nappal később
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Dél, dél-kelet Thesszaloniki
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Új idők új puskája Film- és médiafogalmak kisszótára
TELEVÍZÓ
• Trosin Alekszandr: A 6-os számú nyomógomb Televíziós zavarok
KRITIKA
• Báron György: Emberi hang Szerelemtől sújtva
• Bori Erzsébet: Akar-e ön orosz prostituált lenni? A szerencse lányai
• Vaskó Péter: Újra szól a karikás Sobri
• Pápai Zsolt: A hakni zsenije Szent Iván napja
• Ágfalvi Attila: Tehén, elefánt, axolotl 2 perces mozi
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Gyűrűk Ura: A két torony
• Hungler Tímea: Bazi nagy görög lagzi
• Vaskó Péter: Úttorlaszok
• Elek Kálmán: Kapj el, ha tudsz
• Varró Attila: Mostohám a zsánerem
• Nedbál Miklós: A gödör
• Somogyi Marcell: Novocain
• Vajda Judit: Fullasztó ölelés
• Baross Gábor: Rocky és Bakacsin

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Sára Sándor, a fotográfus

Képkrónika

Zalán Vince

Sára képi nyelvének „alapszava”: az emberi arc.

 

„Ha valóban ilyen szép a tanyasi élet, mint ahogyan Sára Sándor ábrázolja, akkor nem is lehet olyan rossz ott élni” – lehetett hallani a Vízkereszt vetítése után a szakszervezetek székházának folyosóján, az 1968-as Miskolci Rövidfilmfesztiválon. S mintha még a másnapi fesztivál-újság is kiemelte volna ezt a „szellemesnek” szánt ítéletet. Ám bizonyára nem „találó” volta miatt őrizte meg emlékezetem ezt a kijelentést, hanem mert jól kifejezte a kor ellentmondásait. Sára filmje, amely egyébként a dokumentumfilm kategória első díját nyerte el, társulva a sokak által kedvelt színházi együttes, az Universitas boldog-bolondos vidéki kiruccanásaihoz, a behavazott tanyák életet mutatja be, mindenekelőtt a tanyán élő gyermekekét, kiknek lelke épp úgy igényli a jó szót, a kultúrát, mint testük a napfényt. A zárókép felirata szerint egymillió ember él Magyarországon tanyán, minden tizedik hazánkfia.

A tanyán élők elhagyatottságával, életkörülményeik elmaradottságával a „szocializmust építő” rendszer persze nem tudott elszámolni, legföljebb tagadhatta létét. A dokumentumfilmeseket meg „csakazértis” ez a világ izgatta. (Emlékezzünk Sára korábbi dokumentumfilmjeire, különösen a Gaál Istvánnal készített Cigányokra!) Ráadásul Sára csodásan szép képsorokban mutatja meg ezt „a nem létező életet”, felfedeztetve nézőjével a táj szépségét s gyermekarcok ragyogását. A kor-jellemző megjegyzés cinikussága épp abban áll, hogy a rendezés-fényképezés művészi erényeit fordítja a film ellen azzal a céllal, hogy kételyeket ébresszen dokumentarista hitelességében.

Hogy miért nincs vezetékes víz a tanyákon, azt „meg lehet vitatni”, de az emberarcokba rántott sorsokat nem. Azok ugyanis elevenünkbe vágnak. Sára Sándor viszont ezt módszert, ezt a fogalmazásmódot választotta, szinte az általa készített első fénykép óta. Ne tagadjuk a szakmán belül is voltak olyanok, akik vitatták e módszerek „eredményességét”. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján nekilendülő magyar dokumentumfilm szociografikus ágának egyik formai jellemzője (a televízió, a hangos, 16 mm-es elterjedése, és még sok minden más hatására) az úgynevezett beszélő fejek megjelenése. Másképpen fogalmazva: az igazság kimondásának aktusa fontosabbnak mutatkozott, mint a mód, ahogyan az igazság megjelent a vásznakon. Sőt, a fogalmazásmódok épp arra törekedtek, hogy maguk is felerősítsék azt a lepusztultságot, ami a képen egyébként tárgyi értelemben is látható volt. Ezzel szemben Sára úgy vélhette, hogy nincs az a lepusztultság, amelyben ne lehetne találni akárcsak egy csipetnyi humánumot, amely szépségének képbefoglalásával hidat lehet verni a történelem alávetettjei és a nézők között, és meggyűlöltetni ez utóbbiakkal a „körülményeket”. Kevés filmrendezőnk van, akik oly szélességben és mélységben mutatná meg filmjeiben a történelem, a magyar történelem poklának mechanizmusát, és ezzel egyidejűleg, a humánum működését, mint Sára Sándor.

Ezért oly jellemző az ő fogalmazásmódjára a (fotónál is döntő szerepet játszó) képkivágat megválasztása és a kompozíció. Jószerivel két képkivágattal dolgozik: a közelivel és a totállal, legalábbis ezek a legfontosabbak a számára. (S persze e kettő közt történő zoomolás, előre vagy hátra – rengeteg példát találunk erre a Feldobott kőben.) A közeli talán azért, mert ez a képkivágat ad módot leginkább arra, hogy mindent lehagyjon, kihagyjon a képből, ami nem oda való, ami felesleges, és mert ebbe keretezhető a legjobban Sára képi nyelvének legfontosabb „szava”, „alapszava”: az emberi arc. A közeli képek fontossága végigvonul az egész életművön. (Hogy a „beszélő fejek”-ből milyen remekléseket tud teremteni azt későbbi filmjei – a Néptanítók, a Pergőtűz és a többi – bizonyítják.) A totálok viszont elsősorban szerkezetükkel, kompozíciójukkal hatnak, mozgóképről lévén szó, sokszor egyik szerkezeti elemről egy másik szerkezeti elemre téve át a hangsúlyt a képsorban.

Hogy az évek során miként alakult ki és változott olykor Sára Sándor művészetének képnyelve arra most – a forrásokat illetően mindenképp – bizonyítékokat szolgáltat az a csodás album, a Magyar Fotográfia Történetéből című sorozat most megjelent 30. kötete, amely több mint másfélszáz fotóját mutatja be. Kincses Károly, a magyar fotográfia egyik legjobb ismerőjének, az anyag fő gondozójának tájékoztató tanulmányában olvashatjuk: „döbbenten láttam a dohos papírdobozokba behányt képek között Gaál és Sára cigányfotóit, amelyek neves, ismert és kiváló fotográfusok (Féner Tamás, Révész Tamás, Horváth Dávid) munkáitól jottányit sem maradnak el, sőt! Ráadásul jó tíz-tizenöt esztendővel korábban készültek.” „Kettejük kezében a motívumkereső fényképezőgép nem a filmgyártáshoz szükséges segéd-képeket, munkakópiákat hozta csak létre, hanem önálló, szuverén alkotások készültek egy nagyon más művészeti ág, a fotográfia műfajában.” Aki tehát kézbe veszi ezt az albumot, az megerősödik abbéli sejtésében, hogy Sára Sándor nemcsak kitűnő filmrendező és operatőr, hanem fotográfusként is az elsők között van a helye, merthogy a legfontosabbak, maguk a képek teszik ezt vitathatatlanná. „Feledheted-e ezeket az arcokat?” szól a kötetnek a Feldobott kő szövegéből kölcsönzött címe – feledhetők-e Sára fotói? Néhányukhoz talán visszatérünk. Az elfelejthetetlen emlékek útján biztosan.

 

„Feledheted-e ezeket az arcokat?” – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2396