KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Bán Róbert (1925–2003)
FILMSZEMLE
• Hirsch Tibor: Kísértet-história Kelj fel, komám, ne aludjál!
• Forgách András: A trilógia ötödik darabja Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Horeczky Krisztina: Szép kilátások Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Elveszve a sűrűben Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

• Takács Ferenc: Nábobok, páriák, Rádzs Rejtelmes India
• Jakab Kriszta: Istenek mozija Bollywood
• Jakab Kriszta: A mozi Indiában
• Pápai Zsolt: Világverők Lagaan
HORROR
• Kovács Marcell: Szörnyek keringői Drakula és Frankenstein
• Ardai Zoltán: Remekbe vágva A texasi láncfűrészes gyilkosságok
• Varró Attila: Vérfrissítés 28 nappal később
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Dél, dél-kelet Thesszaloniki
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Új idők új puskája Film- és médiafogalmak kisszótára
TELEVÍZÓ
• Trosin Alekszandr: A 6-os számú nyomógomb Televíziós zavarok
KRITIKA
• Báron György: Emberi hang Szerelemtől sújtva
• Bori Erzsébet: Akar-e ön orosz prostituált lenni? A szerencse lányai
• Vaskó Péter: Újra szól a karikás Sobri
• Pápai Zsolt: A hakni zsenije Szent Iván napja
• Ágfalvi Attila: Tehén, elefánt, axolotl 2 perces mozi
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Gyűrűk Ura: A két torony
• Hungler Tímea: Bazi nagy görög lagzi
• Vaskó Péter: Úttorlaszok
• Elek Kálmán: Kapj el, ha tudsz
• Varró Attila: Mostohám a zsánerem
• Nedbál Miklós: A gödör
• Somogyi Marcell: Novocain
• Vajda Judit: Fullasztó ölelés
• Baross Gábor: Rocky és Bakacsin

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Moholy-Nagy László: A fény művészete

A nagy Fény-tér kalkulátor

Pataki Gábor

Moholy újító volt mindenestül, de utópisztikus tervei is rendelkeztek annyi realitással, hogy előbb-utóbb kivitelezhetőnek bizonyultak.

A cím persze persziflázs. A Fény-tér modulátorról(1929), Moholy-Nagy emblematikus mûvérõl van szó, melyen egy mechanikus motor által lassan forgatott talapzaton feltehetõen átlyuggatott tárcsák, fémlemezek, plexilapok „vetítették” a falra, s alakították át absztrakt történetté a projektor által rájuk bocsátott fényt. Feltehetõen, mert a mai stroboszkópok és light-show-k, fényfestések elõdje a klasszikus avantgárd annyi más kísérleti produkciójához hasonlóan eredeti formájában megsemmisült, s egyúttal annak az elõkelõ klubnak a tagja lett, melyben a tagokat – Duchamp piszoárjához, vagy Tatlin III. Internacionálé emlékmûvéhez hasonlóan – szakemberek, fõiskolai hallgatók lelkes csapata rekonstruálja újra és újra, kettõzött erõvel.

Mert hát Moholy-Nagy világszám. Tetszik, nem tetszik, õ a 20. századi magyar mûvészet világszerte legtöbbre tartott, legtöbbet kiállított s idézett képviselõje. És bár az „Imre Kertész-effektus” a képzõmûvészetben nem pusztított az irodalmi és zugpolitikai közélethez mérhetõ erõvel, sokaknak nehéz volt megemészteni, hogy egy akadémiai képzésben másodpercig sem részesülõ bácsborsódi zsidó amatõr került a toplista élére.

Vádolták õt is – ahogy Kertészt – plagizálással, nevezték szimpla ügyeskedõnek, Bernáth Aurél nemes egyszerûséggel csupán tehetségtelennek tartotta. Halálhíre anno kétsoros kishír volt a magyar mûvészeti sajtóban. Az csak természetes, hogy korai, tábori levelezõlapok hátoldalára skiccelt rajzait leszámítva, mûvei hiányoznak a magyarországi gyûjteményekbõl.

Kétségtelen, volt valami meseszerû, a hollywoodi forgatókönyvek karrier-történeteit idézõ elem abban, hogy a lövészárokban rajzolgató szépreményû joghallgatóból öt év leforgása alatt Klee és Kandinszkij tanártársa, mi több, a Bauhaus meghatározó személyisége legyen. Ám az is biztos, hogy az általa betöltött szerephez egy „homo novus”, új kéz, a hagyományos mûvészetfelfogástól eltérõ gondolkodásmód szükségeltetett. Így lett erény viszont a szükségbõl: Moholy-Nagy nem festõ, szobrász, fotós, filmes akart lenni, hanem egy új, de reális világ animátora. A túlspecializálódott „szektorszerû” ember helyett a vadászatban, kézmûvességben, gyógyításban egyaránt jártas elõdeink 20. századi, demokratikus megfelelõje lett az ideálja. Innen eredeztethetõ a „mindenki tehetséges” koncepciója, mellyel a neoavantgárd Beuys-féle „mindenki mûvész”- ideájának közvetlen elõfutára lett.

Ám volt egy különbség, mely elkülönítette õt a kávéházi asztalok vagy a pétervári, moszkvai társbérletek gyorsforralói fölött lebegõ városokról, tökéletes társadalomról álmodóktól. Kétségkívül: õ tudott „kalkulálni”, még leginkább utópisztikus tervei is rendelkeztek annyi realitással, hogy elõbb-utóbb kivitelezhetõnek bizonyultak. Így például Kinetikus konstruktív rendszere (1922) évtizedek múltán az aquaparkok óriáscsúszdájaként éledt újra.

Tudott kalkulálni. Dokumentumfilmjei, így például a Marseille régi kikötõje (1929) vagy a Nagyvárosi cigányok (1932) azért hathatnak ma is frissnek, elevennek, mert profi módon számolt a lanyhuló figyelemmel: 3-4 másodpercként vágott tehát, néhány „egyszerûbb” snitt után biztos, hogy egy váratlan látószöget, különös rövidülést alkalmazott. S bár tanár volt, lehetõleg kerülte a didaktikát, a tanító, magyarázó jellegûnek érzett montázs helyett inkább a percepció folyamatos tréningjére törekedett.

A Ludwig Múzeum mostani – változatos és befogadható – kiállítása is elsõsorban a profit, a fény, mozgás, dinamika rendezõjét kívánja bemutatni. De senki se higgye Moholy-Nagyot az avantgárd George Lucasának vagy Peter Jacksonának. Annyiban mégiscsak utópista (?) maradt, hogy a mûvészetet nem csupán tömegszórakoztatásnak, hanem az ember biológiai lényébõl fakadó entitásnak, amolyan kötelezõ lehetõségnek tekintette. S így bár Amerikába kerülve a chicagói New Bauhaus, majd a School of Design vezetõje lett, perifériára szorult, s elképzelései csak a modernizmus 60-as évekbeli reneszánsza idején váltak ismertebbekké.

Röviddel halála elõtt, 1945-ben készítették el irányítása alatt hallgatói a Kérem, ne zavarjanak! címû szkeccset. S ha azt mondtuk, hogy dokumentumfilmjei fölött nem járt el az idõ, most némileg zavarba ejtõ látni a James Deanre hajazó fiúk és vérvörösre rúzsozott, dauerolt partnereik téblábolását a konstruktivista optikai trükkök és mikrofelvételek között. A „szektorember” visszavág?

Ludwig Múzeum


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 46-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10763