KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fogadó az Örök Világossághoz

Mammon-tánc, magyar módra

Zsugán István

 

Komikus szerep az önjelölt kultúrhistóriai dinnyecsőszé: a témák, történetek, motívumok a művészet kezdetei óta olyan rakoncátlanul vándorolnak művekből művekbe, gyakran semmibe véve a műfajok, műnemek áthághatatlannak vélt határait is, hogy csak győzze kapkodni a fejét bármilyen jól képzett művészeti finánc-gyakornok. (Jellemző, hogy a plágium fogalmát is csak a művészet produktumainak áruvá válásának korszaka kanonizálta...) Másfelől: gyakran a tegnap velünk, itt, a sarkon megtörtént események leghívebb leképezése is a déjà vu érzetét kelti.

Fölösleges tehát aprólékosan méricskélni, hogy nagyszámú előképei közül melyikből mennyit merített a Fogadó az örök Világossághoz forgatókönyvírója, Molnár Gál Péter. Már az ősforrásnak tekinthető A vörös vendégfogadó szerzője, Balzac is azzal vezeti be Hermann úr, a német pénzember szájába adott, bőséges vacsora utáni hátborzongató elbeszélését, hogy fölemlegeti E. T. A. Hoffmann meséit, valamint Walter Scott regényeit – Jean Epstein, a költőből és kritikusból lett filmrendező 1922-ben még az élettelen tárgyak „fotogén poézisének” filmjét forgatja le Balzac elbeszéléséből. Claude Autant-Lara 1951-es változata, A vörös kocsma viszont bohózatba oltja a lidérces bűnügyi históriát; s ezen a verzión már fölismerhető nyomot hagytak René Clair – Agatha Christie Tíz kicsi négerének fanyarabb színei is. (Nyilván ez utóbbira utalnak a film Brechtes hangvételű hullabúcsúztató songjai.) Molnár Gál Péter forgatókönyve a commedia dell’arte kanavászainak szellemében fogant játékvázlat; nem törekszik semmiféle sosem hallott bölcsességek megfogalmazására az átkos pénzről, a véres aranyról, amire mindenki áhítozik, s ami végül mindenkit sírba taszít – elsősorban a színészekre bízza, hogy jókedvű játékkal töltsék meg a hátborzongató éjszakai história másfél órás kereteit.

Bán Róbert igyekezett is elsőrangú szereplőgárdát verbuválni a hidegleléses út menti fogadó lakóiul. A fogadó – ahová csak beszállni lehet, kijutni belőle sose – koros tulajdonosnője Törőcsik Mari; nem fogalomzavar, ha azt mondjuk: utánozhatatlan bájjal adja a sokszoros gyilkos, hamuszürke orcával haldoklást mímelő asszonyi Harpagont, aki hegyes tőrt rejtő kecses hátvakarójával éppoly ügyesen bánik, mint különleges jelentőségű, nyeles ágymelegítőjével. Kálmán György a választékos modorú idősebb Majorossyként, Márkus László dúlt képű rendőrnyomozóként gazdagítja eredeti színekkel e vendégmarasztaló fogadó panoptikumát És – kissé atelier jellegű szövegeik ellenére – talán nemcsak a szakmabelieknek szerez mulatságot a minden vendég – minden későbbi hulla – személyében csakis tervezett színielőadásuk egy-egy újabb jelmezére koncentráló színésztrió: Ronyecz Mária, Kézdy György és Dunai Tamás. Kende János operatőrnek ismét alkalma nyílik, hogy dekoratív képsorban hódoljon tűzimádatának; de nemcsak a recsegve-ropogva szénné égő fogadó fényképezésénél, hanem a sejtelmes belsők fény–árnyék-játékaival is bizonyítja fölényes szakmai tudását.

Bán Róbert új filmje nem vállalkozott különösebben nagy igényű, fölfedező erejű művészi feladat megoldására, de amit célul tűzött ki – másfél órás kellemes kikapcsolódást kínálni a fekete humorra fogékony nézőinek –, azt korrektül teljesíti. És ez nem is kevés ebben a mostanábani ál-mélységektől és mű-valóságoktól is hemzsegő filmtermésben.

S hogy ez a magyarosan előadott Mammon-tánc kicsit tenyeres-talpasabbnak tetszik egykori párizsi előképénél?

Istenem, a csárdás se olyan kifinomultan választékos, mint a francia négyes.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7414