KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/december
KRÓNIKA
• (X) : Európa Filmhét December 5–15
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: Régi idők tanúi Filmpalkátok

• Hirsch Tibor: A szószátyárság dicsérete Beszélj hozzá!
• N. N.: Pedro Almodóvar filmjei
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Trattato del cinema Peter Greenaway, a festő
• Karátson Gábor: Vérvörös folt az üde zöld fű között A rajzoló szerződése

• Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege Leni Riefenstahl 100
• N. N.: Leni Riefenstahl filmjei
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Az űr hajósai 10. Titanic Filmfesztivál
• Bikácsy Gergely: A hagyomány homokhegyén Új francia filmek
• Varró Attila: Álommunkák Aburayától Avalonig
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Fekete fuvar Edgar G. Ulmer: Terelőút
KRITIKA
• Báron György: Teremtéstörténetek Sejtjeink
• Korcsog Balázs: A vándor és a bujdosók Fény hull arcodra
• Varga Balázs: Világváltók Aranyváros
• Hungler Tímea: Ámokfotók Sötétkamra; A Vörös Sárkány
• Takács Ferenc: Keresztény szomorújáték Ámen
DVD
• Pápai Zsolt: Teremtő újrafelhasználás Karl Freund: A múmia
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Szörnyek keringője
• Kovács Marcell: Az arany markában
• Köves Gábor: Szeretni bolondulásig
• Vaskó Péter: Tanguy – nyakunkon a kisfiunk
• Bodolai László: Nagy ember, kis szerelem
• Kis Anna: A királyné nyakéke
• Turcsányi Sándor: Szexuális mélyfúrások
• Vidovszky György: Atomcsapda
• Pápai Zsolt: Ütközéspont
• Kárpáti Ildikó: Lilo és Stich – A csillagkutya

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Baran

Vincze Teréz

 

Az 1980-as évek végétől rendkívül felerősödő iráni filmhullám egyik meghatározó vonása a felejthetetlen gyermekszereplők sora. Ezekhez a tiszta és megragadó kis figurákhoz szinte szükségszerűen tartoztak letisztult és egyszerű alaptörténetek: kutatás a lakásban egy ajtókulcs után (Ebrahim Foruzesh: A kulcs), kalandos utazás egyedül az iskolából hazafelé (Jafar Panahi: Tükör), a házi feladat eljuttatása a beteg osztálytársnak (Abbas Kiarostami: Hol a barátom háza?). Majid Majidi rendezői munkásságának erősségei is ezen a terepen mozognak: az Oscar-jelölt A mennyország gyermekei, valamint A mennyország színe című filmjeiben egyaránt emlékezetes gyerekszereplőket találunk. Ennek egyenes folytatása a Baran, melyben a gyerekekből kamaszok/fiatal felnőttek váltak, akik ugyanolyan tiszta és egyszerű ártatlansággal élik meg az első szerelmet, mint a korábbi filmekben szereplő kis társaik egy elveszett pár cipő okozta galibát. Ahhoz, hogy itt egy valóban archetipikus szerelmi történet kerekedjen, minden adva van: a teheráni építkezésen dolgozó iráni Montague-k és afgán menekült Capuletek gyermekei között a szakadék még áthidalhatatlanabb, mint Shakespeare-nél volt a boldog reneszánsz „békeidőben”, és ebben a kiszolgáltatott nincstelenségben ráadásul minden apró gesztusnak óriási a tétje: emberélet, családok fennmaradása múlhat minden elejtett cementes zsákon. Nem csodáljuk hát, hogy a boldogulásért folytatott küzdelem során vegytiszta harag gyúl az ifjú (iráni) Lateef szívében, midőn a sérült apja helyett az építkezésre érkező fiatalabb és gyengébb (afgán) Rahmat kapja meg a munkáját, míg neki nehezebb, férfiasabb feladat jut. Haragja akkor alakul bátortalan szerelemmé, amikor véletlenül rájön, hogy Rahmat turbánja alatt szépséges afgán leány rejtőzik. Lateefből gáláns védelmező és segítőtárs válik, miközben a film során végig egyetlen szót sem váltanak egymással. Zseniális telitalálat, valódi filmköltői gesztus ez a némaság, s Majidi költői erényekben amúgy sem szűkölködik: amihez hozzáér, szépséges metaforává válik. A helyszínül választott Kőműves Kelemen-szerűen (nem) épülő háztól – ahol állandóan bontják a már felhúzott falakat – a folyóparti vándorcipészig, és a filmtörténet leggyönyörűbb eső mosta lábnyomáig, amire a film végéig kell várnunk. De bátran mondhatom: nagyon megéri.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2121