KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Rózsa János: Kardos István (1942–2002)

• Tillmann József A.: Áriák alkonya Üvöltéstől operáig
• Korcsog Balázs: Opera + film = operafilm? Képzene
• N. N.: Híres operafilmek
• Térey János: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Harcos Bálint: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Kazovszkij El: Csábopera Kultuszmozi: Fassbinder Querelle-je
TELEVÍZÓ
• Vajda Judit: Ketrecbe zárt valóságok A Nagy Testvér és a többiek
• Vágvölgyi B. András: Big Bra Magyar valóságshow
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hanyatt a jövőnek Velence
• N. N.: Az 59. velencei filmfesztivál díjai
• Muhi Klára: Filmet kell csinálnod! Velencei rövidfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Tizenegyféleképp 11'09''01 – Szeptember 11.
• Gelencsér Gábor: Ars multiplex Mike Figgis–portré
• Kriston László: Digitális szabadság Beszélgetés Mike Figgis-szel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Az ördög éve Karlovy Vary

• Szíjártó Imre: Visszafogott himnusz a hazához Szlovén filmek
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A bot másik vége Marx József: Szabó István
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Pirandello-arzenál Jacques Rivette: Ki tudja…
• Muhi Klára: Múlt, félhomályban Erdély Dániel: Előre!
DVD
• Pápai Zsolt: Szélesvászon és egydimenzió Cecil B. DeMille: Tízparancsolat
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Véres vasárnap
• Bori Erzsébet: Szex és Lucia
• Pápai Zsolt: Jelek
• Ardai Zoltán: Gengszterek
• Vaskó Péter: Tudatlan tündérek
• Köves Gábor: A kárhozat útja
• Mátyás Péter: Milliókért a pokolba
• Herpai Gergely: 2020: A tűz birodalma
• Varró Attila: Aki bújt, aki nem
• Kovács Marcell: Mérges pókok

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Csutoros Sándor emlékére...

Szemadám György

 

A magyar mozilátogatók emlékezetében még bizonnyal elevenen él annak a szikár, erősen kopaszodó, szakállas férfinak a játéka, aki Bódy Gábor Amerikai anzixának egyik főszerepét, a Psychében pedig a fiatal Deák Ferencet alakította, s aki Bereményi Géza Tanítványok című filmjében is feltűnt az egyik epizódszerepben. Csutoros Sándornak hívták. Persze a nézők többsége a filmek bemutatásakor nem tudhatta, hogy eredeti hivatása szobrász. Méghozzá nem is akármilyen képességű szobrász! Generációjának – ennek a sok gerinctörő aljassággal szembetorpanó, el-elhallgattatott mai negyvenegynéhány éves generációnak – egyik legkiválóbbja. 1968-ban, pályája elején Csutoros még így vallott magáról: „Számomra bizonytalanság, hogy a valóság (világegyetem) nagyon jól megvan ember és szobor nélkül, csak az embernek van szüksége a valóságra mint eszközre. Az emberré válás szövetében hiszek. Abban, hogy az ember egyedül van. Nincs világküldetése, csak feladata, önmagával és társaival szemben. Egyetlen lehetősége az élet, a béke megtalálásának lehetősége.”

Csutorosnak nem adatott meg ez a külső és belső béke, sőt még csak a tehetségéhez méltó, alkotó emberi élet lehetősége is alig. Nem adatott meg, mert az elmúlt évtizedek kultúrpolitikájának sem volt szüksége az olyan művészekre, mint ő. Mert Csutoros sohasem vállalta azoknak az illedelmes, „okos kompromisszumokra” is képes, különböző díjakkal és szép summát hozó megrendelésekkel kézhez szoktatott művészeknek a sorsát, akiket ő „állami gondozottaknak” nevezett. Egyike lett hát a magyar kultúra azon „szegélylegényeinek”, akik a hetvenes-nyolcvanas években önpusztító daccal merültek meg a „valóságelvonó intézetek” (Temesi Ferenc szakértő kocsmamegnevezése) alkoholgőzében, hogy aztán újra és újra elképesszék pályatársakat fanatikus hitükkel, ki-tudja-honnan-szerzett erejükkel, s alkotásaik megszégyenítő tisztességével. Húsz évvel a fentebb idézett önvallomás után, 1988-ban Csutoros azt mondta a pályájáról: „Annak idején mi sokan elindultunk ebben a kurva magyar sivatagban. Hajtott a vérünk meg a tehetségünk. Tudattalanul, majd tudatosan, eltéríthetetlenül az igazság keresésére indultunk, ki-ki a saját nyelvére fordítva, én a képzőművészetére. Azokról beszélek, akik tehetségük folytán kiváltak és a hatvanas években valamilyen módon találkoztak. Megfogyatkoztunk. Akik közel álltak hozzám: Bódy Gáborra, Latinovits Zoltánra, Huszárik Zoltánra, Zala Márkra, Baranyi Tónira, Szigeti Károlyra, Hajnóczy Péterre és a kevésbé közismertekre gondolok.”

1989. december 28-án, életének 47. évében Csutoros Sándor is elhunyt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/03 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4315