KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Rózsa János: Kardos István (1942–2002)

• Tillmann József A.: Áriák alkonya Üvöltéstől operáig
• Korcsog Balázs: Opera + film = operafilm? Képzene
• N. N.: Híres operafilmek
• Térey János: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Harcos Bálint: A 78-as Szent Johannája [librettó]
• Kazovszkij El: Csábopera Kultuszmozi: Fassbinder Querelle-je
TELEVÍZÓ
• Vajda Judit: Ketrecbe zárt valóságok A Nagy Testvér és a többiek
• Vágvölgyi B. András: Big Bra Magyar valóságshow
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hanyatt a jövőnek Velence
• N. N.: Az 59. velencei filmfesztivál díjai
• Muhi Klára: Filmet kell csinálnod! Velencei rövidfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Tizenegyféleképp 11'09''01 – Szeptember 11.
• Gelencsér Gábor: Ars multiplex Mike Figgis–portré
• Kriston László: Digitális szabadság Beszélgetés Mike Figgis-szel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Az ördög éve Karlovy Vary

• Szíjártó Imre: Visszafogott himnusz a hazához Szlovén filmek
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A bot másik vége Marx József: Szabó István
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Pirandello-arzenál Jacques Rivette: Ki tudja…
• Muhi Klára: Múlt, félhomályban Erdély Dániel: Előre!
DVD
• Pápai Zsolt: Szélesvászon és egydimenzió Cecil B. DeMille: Tízparancsolat
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Véres vasárnap
• Bori Erzsébet: Szex és Lucia
• Pápai Zsolt: Jelek
• Ardai Zoltán: Gengszterek
• Vaskó Péter: Tudatlan tündérek
• Köves Gábor: A kárhozat útja
• Mátyás Péter: Milliókért a pokolba
• Herpai Gergely: 2020: A tűz birodalma
• Varró Attila: Aki bújt, aki nem
• Kovács Marcell: Mérges pókok

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

#metoo Hollywood

Erőszak és bosszú

A férfi megfizet

Baski Sándor

Az egyszerre feminista és szexista női bosszútörténetek ugyanolyan aktuálisak és húsbavágóak, mint negyven éve voltak.

 

A nők elleni erőszak látványossággá avatása vagy a nők állhatatosságának és lelki erejének ünneplése? Még a feminista teoretikusok közt sincs konszenzus a horrorba ágyazott rape & revenge történetek megítélésével kapcsolatban. A maszkulin világrend rafinált megerősítése miatt a (film)történelem szemétdombján a helyük, vagy piedesztálra emelendők, mint korukat megelőző emancipációs vágybeteljesítő fantáziák? Egyáltalán, önálló (al)műfajról van szó, vagy csak egy narratív sémáról, amely a westerntől a tárgyalótermi drámán át az erotikus thrillerig számtalan zsánerre adaptálható?

A zavar érthető, az első, „nemi erőszak és bosszú”-formulát közönségsikerrel legitimáló filmek a 70-es években ellentmondásos üzeneteket közvetítettek a nézőiknek, és újkori inkarnációik is folytatják ezt a hagyományt. A Köpök a sírodra (1978) az Egyszeműnek hívták (Thriller – en grym film, 1973) korai példáitól A bosszúig (Revenge, 2017) mindegyik ugyanarra a kétfelvonásos szerkezetre épül. Az elsőben a csinos és naiv lányt kegyetlen férfiak megerőszakolják, a másodikban a nő bosszúálló fúriaként születik újjá, és egymás után vadássza le, kínozza meg és végzi ki az elkövetőket. A főszereplőt ugyanakkor nem csak az állatias ösztöneiket szabadon engedő férfiak kezelik szexuális tárgyként, a filmek marketingjében is kijátsszák ezt a kártyát. A Köpök a sírodra és az Ms. 45 (1981) plakátjain a hősnők fejnélküli torzója látható, az előbbin Camille Keaton szinte meztelen, hátulról fotózott teste a vércsíkok ellenére is erotikus hatást kelt, utóbbin Zoë Tamerlis Lund harisnyában, magassarkúban, kihívó terpeszben állva, pisztollyal a kezében hívogatja támadóját, de a vagány, bőrkabátos Christina Lindbergből (Egyszeműnek hívták) is sugárzik a veszélyes vonzerő. A színésznők a filmekben sem úszhatják meg a meztelenkedést, az Egyszeműnek hívták szabályos pornójelenetekkel illusztrálja prostitúcióra kényszerített főhősnőjének sanyarú sorsát, és a kevésbé explicit eszközökkel dolgozó műfajtársak sem riadnak vissza attól, hogy megmutassák, a férfiaknak pontosan miért akad meg a szemük a leendő áldozaton. Dramaturgiailag akár meg is indokolhatóak ezek az exploitation praktikák, hiszen minél kiszolgáltatottabbnak és tárgyiasíthatóbbnak tűnik a nő a történet felvezetésében, annál megérdemeltebb és katartikusabb a bosszúja a fináléban.

„Miután megerőszakolták… várt… és visszavágott, úgy ahogy arra csak egy nő képes!” – hirdeti büszkén az eredeti Köpök a sírod plakátjának tagline-ja, de akik szerint a rape & revenge horrorok mégsem a feminista filmkészítés csúcsteljesítményei, azok éppen ennek a mondatnak az igazságtartalmát vitatják. Ahogy Carol J. Clover a horror és a gender összefüggéseiről írt könyvében (Men, Woman, and Chain Saws) megállapítja, az áldozatból lett hősnők olyan hidegvérű kegyetlenséggel hajtják végre erőszakos bosszúikat, hogy arra még Rambo is büszke lehetne. Clover szerint a meggyalázott nő azzal nyeri el a (férfi) nézők szimpátiáját, hogy – hasonlóan a slasherek androgün final girl-jeihez – testi és lelki kitartásának demonstrálásával képes maszkulin módon fellépni, vagyis azonosulásra méltó férfiavatárként funkcionál. Nem véletlen, hogy a rape & revenge filmek poszterein a hősnők szinte kivétel nélkül fegyverrel (pisztollyal, puskával vagy hosszú tőrrel) pózolnak – az erőszak passzív elszenvedője úgy válhat az események aktív irányítójává, hogy felvértezi magát az egyik legfőbb fallikus szimbólummal.

A klasszikus rape & revenge filmek dupla élményt ígérnek, a két fetisizált nőtípus – a szépség és az amazon – kombinálásával előbb a (férfi) közönség szexuális kíváncsiságát elégítik ki, majd a második felvonásban zsigeri élvezeteket kínálnak, miközben az erőszak traumájából megszülető „fallikus nő” egyszerre tárgya a maszkulin vágyfantáziáknak és félelmeknek. Nem biztos ugyanakkor, hogy az erőszaktevők megkínzatásának jelenetei kizárólag a nézők igazságérzetére és a szadista látványosság iránti igényére apellálnak; a látvány és a tudat, hogy egy erős nő átveszi a kontrollt a férfiak felett, mazochista izgalmakat is nyújthat, így a történet férfiszemmel akár elrettentő tanmeseként is nézhető.

Ellentmondásosságának és könnyen adaptálható, egyszerű formulájának köszönhető, hogy a rape & revenge séma máig nem ment ki a divatból, sőt a torture porn felfutásának köszönhetően naprakészebb, mint valaha. A splatter műfaj hagyományait folytató Motel vagy a Fűrész-sorozat legfőbb attrakciói a kendőzetlen horrorszekvenciák, amelyek provokálják, sokkolják és lenyűgözik a közönséget. A néző, Julian Hanich definíciójával élve, szomatikus empátiát érez a különféle testi sanyargatásokat látva, mintha őt magát kínoznák, de ez nem jelenti azt, hogy sajnálja az alávetetteket vagy érzelmileg azonosul velük. A szenvedő test ezekben a filmekben olyan, mintha nem is valódi emberhez tartozna, amelyen valódi sebeket lehet ejteni, hanem csak demonstrációs felületeként szolgál a speciális gore-effektusoknak.

Ebbe a vonulatba a nemi erőszak kulcsjelenetét és a későbbi leszámolásokat is a kínzás és a testhorror egy formájaként tálaló rape & revenge filmek is beleillenek – hogy mennyire résmentesen, azt a Köpök a sírodra 2010-es remake-je illusztrálja a legjobban. A történet vázát szinte változtatás nélkül újrahasznosították – a New Yorkból érkező fiatal írónő egy folyómenti magányos házba vonulna el alkotni, ahol néhány helyi férfi megtámadja –, de míg az eredeti leginkább a nemierőszak-jelenetek brutális kendőzetlenségével tűnt ki (indexre is tették több országban), addig Steven R. Monroe rendezésében a változatosnál változatosabb kínzásokra kerül a fókusz.

Meir Zarchi klasszikusában a főhősnő, Jennifer Hills a bosszú részeként elhiteti meggyalázóival, hogy behódolt nekik, vagyis a testét, a nőiségét használja fegyverként, hogy utána a megfelelő pillanatban végezzen velük kötél, kés, pisztoly és balta segítségével. Az újrában a bosszú eszköztárából már hiányzik a szexualitás eleme, helyette rafinált halálcsapdákban véreznek ki a bűnösök. A „fallikus nő” az eredetiben is valóra váltja a férfiak kasztrációs rémálmát (szó szerint kiheréli az egyiküket), a 2010-es verzió pedig még erre is rálicitál, a „kötelező” péniszlevágás előtt – a szemet szemért elvet követve –, Jennifer az egyik férfit orálisan, a másikat análisan erőszakolja meg a fegyverével. Feminista nézőpontból sokatmondó az is, ahogy a társaság állandóan videófelvételeket készítő tagjával végez. A megkötözött férfi szemeit horgokkal kipeckeli, és arra kényszeríti, hogy a videókamera felé fordított kijelzőn élőben nézze saját megkínzatását, vagyis a nő immár az úgy nevezett férfitekintet felett is szó szerint átveszi a kontrollt.

Feminista értelmezési lehetőségei ellenére a Köpök a sírodra felújítását is a torture porn logikája vezérli, a második felvonás komikusan eltúlzott erőszakorgiája ugyanazokat a zsigeri élményeket kínálja, és ugyanannyira lehet csak komolyan venni, mint a Fűrész-sorozatot, leszámítva, hogy utóbbi nem tudja a bűnös élvezeteket morálisan szentesíteni. Maga a nemi erőszak valójában csak ürügyként szolgál, az odáig vezető útról, vagy a bosszúval kapcsolatban felmerülő etikai kérdésekről nincs mondandója az alkotóknak – épp ezért izgalmas kérdés, hogy mihez kezd ugyanezzel a témával és műfajjal egy női rendező. 

Natalia Leite A bosszú angyalában megpróbálja hitelesen visszaadni azt a traumát, amelyet az áldozat ilyen esetekben átél, nem csak magát az aktust, de a következményeit illetően is. A művészeti egyetemen tanuló félénk Noelle-t (Francesca Eastwood) egy évfolyamtársa erőszakolja meg – az exploitation túlkapásokat mellőző jelenetben Leite tökéletesen érzékelteti, mennyire védekezésképtelen az áldozat egy ilyen szituációban –, a lány első felindulásból jelenteni akarja az esetet, de szobatársa lebeszélné róla, mondván, úgysem hinne neki senki. A lány másnap megpróbálja kérdőre vonni a fiút, és a vita hevében véletlenül megöli. Miután tudomására jut, hogy a kampuszon rengeteg sorstársa van, és a bűnösök rendre megússzák a felelősségre vonást, a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. A korábban visszafogottan viselkedő és öltöző, introvertált nő kérlelhetetlen femme fatale-lá vedlik át, majd újonnan felfedezett szexualitását fegyverként használva cserkészi be és végzi ki a bűnös férfiakat. Noelle ebben a tekintetben az eredeti Köpök a sírodra hősnőjére hasonlít, azzal a különbséggel, hogy az ő testét nem a megerőszakolása előtt erotizálják az alkotók, hanem a leszámolásjelenetek közben. Jelentős különbség tovább, hogy Leite és Leah McKendrick forgatókönyvíró morálisan nem mentik fel a főhősüket, a törvény végül utoléri a nőt.

Amit nem sikerül meggyőzően bemutatniuk, az a főhős transzformációja. A rape & revenge filmek kulcspillanata, amikor a fizikailag és lelkileg is megsemmisített nő a bosszú angyalaként születik újjá. Míg az első felvonásban könnyen átérezhetjük a fájdalmát – a megerőszakolás-jelenetet legtöbbször az áldozat szubjektív nézőpontjából láttatják a rendezők –, addig az átalakulást követően akkor lehet műfaji szempontból is hatásosan legitimálni a bosszú angyala koncepciót, ha már nem azonosulunk olyan szorosan a főszereplővel és a tetteivel. A lélektanilag is pontos dráma és az exploitationnel flörtölő bosszúthriller karakterei és eszközei nem illeszkednek egymáshoz, és Leite-nek sem sikerül összefésülni a kettőt.

A transzformáció akkor a leghitelesebb, ha tanúi lehetünk az átalakulás és a kiképzés minden stációjának (Egyszeműnek hívták), ha a nő már eleve labilis mentálisan (Ms. 45), vagy szó szerint természetfeletti erőt kap (The Maus, 2017), esetleg egyenesen a halálból tér vissza, mint a francia A bosszú (Revenge, 2017) főszereplője, aki olyan túlélhetetlen sérülést él túl, hogy a néző a folytatásban kénytelen hús-vér figura helyett túlvilági, bosszúálló démonként tekinteni rá. A francia Coralie Fargeat elsőfilmje ezzel együtt kilóg a sorból: úgy mondja fel szinte maradéktalanul a rape & revenge filmek kötelező elemeit, hogy közben ki is forgatja mindet.

Már a film plakátja jelzi, hogy az alkotók kommentárt akarnak fűzni a műfaj konvencióihoz: a hősnőt látjuk fegyverrel a kezében, ahogy illik, de a fókusz nem a testén, hanem az arcán van, a gépfegyver csövét pedig egyenesen a nézőre irányítja. A történet első negyedórája ehhez képest nem cáfol rá az elvárásainkra, sőt mintha Fargeat szándékosan rá is akarna erősíteni a zsáner szexista reputációjára. A kamera ugyanolyan kéjesen pásztázza a felszínes partylánynak tűnő Jennifer testét, mint a barátja haverjai, akik közül az egyik később megerőszakolja a másik szeme láttára. Az író-rendező azonban nem hajlandó premier plánban közvetíteni a nemi erőszakot, sokkoló látványosság helyett diszkrécióval, traumaként mutatja be, majd a második felvonásban hasonlóképpen kerüli meg a zsáner másik alappillérét. Jennifer ugyan erősen alulöltözve, alsóneműben menekül a férfiak elől, de vérmocskos teste, amelyen óriási nyílt seb éktelenkedik, aligha alkalmas arra, hogy erotikus képzeteket keltsen.

A bosszú megnehezíti az elhatárolódást az agresszoroktól. A klasszikus rape & revenge történetekben az erőszaktevők szinte kivétel nélkül visszataszító, perverz véglények, vagy egyenesen pszichopaták, a (férfi) nézők így egyfelől lelkiismeret-furdalás nélkül élvezhetik a megkínzatásukat, másrészt megerősítést kapnak arról, hogy a jelenség csak a legdeviánsabb rétegekre jellemző. A műfaj legfrissebb inkarnációi ellenben szélesebbre tárják a (kasztrációs) ollót. Nem csak arról van szó, hogy a törvény emberéről (Köpök a sírodra, 2010) a megnyerő évfolyamtársról (A bosszú angyala), a megbecsült tiszteletesről (Megtorlás, 2016) vagy a barátságos, istenfélő szomszédról (Elle, 2016) is bármikor kiderülhet, hogy báránybőrbe bújt farkas, de kis túlzással egyik férfiben sem lehet megbízni. Jennifert a saját barátja árulja el A bosszúban – először rá akarja venni a nőt, hogy felejtse el az incidenst, mintha meg sem történt volna, majd belöki egy szakadékba –, A borzalmak háza néma lányát nem csak a jelenben terrorizálják, gyerekként már az apja is abuzálta, a Killing Groundban pedig a vőlegény a mennyasszonya helyett a saját életét menti.

n

Ha a radikális feminista mozgalmak a horror műfajából szeretnének mozgóképes vádiratot és programbeszédet találni maguknak, akkor a fentiek helyett a The Woman (2011) az ideális választás. Jack Ketchum regényének adaptációja felsorakoztatja a „nemi osztályharc” összes szimbolikus figuráját. A középpontban a „toxikus maszkulinitást” megtestesítő családapa áll, aki egy szép napon láncra vert „asszonyállattal” tér haza erdei vadászatából. A nő valószínűleg gyerekkora óta vadon élt a természetben, agresszív és bizalmatlan, beszéd helyett csak morogni képes. A Férfi a hatóságok értesítése helyett civilizálni akarja a lényt, és ebben a megerőszakolása is benne foglaltatik. A kísérletnek hazudott perverz hatalmi játékban a családtagok is részt vesznek, az apai mintát lelkesen másoló fiú önként, a feleség és a kamaszlány kötelességből. Előbbi már teljesen behódolt a férje terrorjának, utóbbi az apátiába menekül, kishúga pedig még nem tudja felfogni az eseményeket. A női (ösztön)lény végül kiszabadul a pince, avagy a tudatalatti sötétjéből, és leszámol a Férfivel, a fiúval, majd a Rendszert a passzivitásával legitimáló anyával is. Miután végzett, indul vissza a természetbe, oldalán a jövő reménységével, a még romlatlan kislánnyal, akit majd a saját képére formálhat. Az elnyomásban szocializálódott kamaszlány előtt nyitva a döntés: vagy az anyja életét választja, vagy követi felszabadítóját az erdőbe.

 

A bosszú (Revenge) – francia, 2017. Rendezte és írta: Coralie Fargeat. Kép: Robrecht Heyvaert.

Zene: Robin Coubert. Szereplők: Matilda Anna Ingrid Lutz (Jen), Kevin Janssens (Richard), Vincent Colombe (Stan), Guillaume Buchède (Dimitri). Gyártó: M.E.S. Productions / Monkey Pack / Charade. Forgalmazó: ADS Service Kft. Feliratos. 108 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13616