KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Titanic 2002
• N. N.: Hibaigazítás
• (X) : Szürrealizmus a Műcsarnokban
• (X) : Mozisok Nemzetközi Konferenciája 2002. október 2–4.
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Clockwork-Belladonna Pálfi György: Hukkle
• Stőhr Lóránt: Minimáltól maximumig Beszélgetés Pohárnok Gergellyel
• Horeczky Krisztina: Filmrendező zenekar Beszélgetés egy szkeccsfilmről

• Bodolai László: Szig. biz. Kémek a moziban
• Herpai Gergely: Az OSS 117 jelenti
• N. N.: Kémek a moziban
• Takács Ferenc: Az író, aki bejött a hidegről Le Carré kémei
• N. N.: Le Carré filmen
• Molnár Gál Péter: Boldogtalan vég Mata Hari és társnői
• Varró Attila: Jane Bond Modesty Blaise
• Hungler Tímea: Kémhatások Hitchcock ügynök
• N. N.: Hitchcock kémei
KULTUSZMOZI
• Ádám Péter: Ábrándképek csapdájában Alfred Hitchcock: Szédülés

• Horváth Antal Balázs: Egy igazi nő Patricia Rozema
VÁROSVÍZIÓK
• Vaskó Péter: Az éhség ünnepei Francia külvárosfilm

• Takács Ferenc: A kelta tigris Írek a moziban
• R. Hahn Veronika: Tax free Ír csoda
KRITIKA
• Báron György: El nem fordult tekintet Dettre Gábor: Felhő a Gangesz felett
• Varga Balázs: A férfi mindig fél Gárdos Péter: Az utolsó blues
• Zoltán Gábor: Polgárirtók Michael Haneke: Funny Games
• Nevelős Zoltán: A pohos, a málé és végzetük asszonya Alfonso Cuarón: Anyádat is
DVD
• Pápai Zsolt: Hol teremnek a szörnyek? Terence Fisher: Frankenstein bosszúja
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Tenenbaum – a háziátok
• Hirsch Tibor: A jáde skorpió átka
• Vaskó Péter: A Bourne-rejtély
• Varró Attila: Álmatlanság
• Kovács Marcell: XXX
• Köves Gábor: A fegyverek szava
• Elek Kálmán: A kísérlet
• Hungler Tímea: Egy fiúról
• Herpai Gergely: A kismenő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média-tükör

John Oliver híradója

A tudás hatalom

Pernecker Dávid

A pengeéles Last Week Tonight a kortárs televíziózás legfontosabb szatirikus hírkomédiája.

A jó komédia és a jó újságírás között van egy alig észlelhető kapcsolódási pont, melyet az elmúlt évek-évtizedek folyamán egyetlen szatirikus híradó sem tudott olyan pontosan beazonosítani – és kiaknázni – mint a Last Week Tonight with John Oliver (ami a keresztségben a kellemetlen John Oliver-show az elmúlt hét híreiről címet kapta). A szatíra és a zsurnalizmus egyaránt feltár, rávilágítanak a homályban maradt részletekre, felkavarják a leülepedett közhelyeket és előítéleteket. John Oliver hatalmas sikerű vasárnap esti műsora úgy olvasztja össze az oknyomozó publicisztikák, a politikai- és közéleti szatírák szellemét, hogy közben felforgató módon definiálja újra a Saturday Night Live parodisztikus híradó-jelenetei nyomán szárnyakra kapott szatirikus hírműsorok műfaját, melyet napjainkban Jon Stewart (Oliver a The Daily Show írója és rövid ideig műsorvezetője volt) és Stephen Colbert (The Colbert Report) tettek igazán népszerűvé. Míg az Államok kedvenc vasárnap esti szkeccs-komédiájának hírparódiái a kezdetektől napjainkig azokból űznek gúnyt, akik a híreket olvassák, addig Stewart és Colbert keménykezű humora a hírmédia felületességére sújt le. A Comedy Centralon naponta jelentkező Stewart és Colbert azonban az évek során végleg bezuhantak a kiszámíthatóság csapdájába – mert hát a Fox News és a CNN híradásából nem nehéz viccet csinálni. Ezzel szemben az HBO kreatív szabadságát élvező Oliver merész perspektívaváltással mindezt el tudja kerülni. Stewart és Colbert komikusi tehetségüknek rendelik alá az általuk földbe döngölt híreket és híradásokat. A New Yorkban élő brit komikus viszont nem a hírmédia suta prezentációjára hegyezi ki műsorát, hanem magukra a hírekre. Nem játszik rá liberális szócsőszerepekre, mint Stewart, és nem parodizál konzervatív hírmondókat, mint Colbert. Egyszerűen csak csodálkozva tekint az emberi hülyeség ezer arcába. Nem fél kifejteni, hogy mégis mi zavarja az amerikai börtönhelyzet reménytelenségében, az „internet semlegességének” kusza problémájában, hogy kik állnak az ugandai homoszexuálisok meggyilkolásának hátterében, hogy miért fontosak az indiai választások, és nem retten formabontó, informatív és fergetegesen vicces interjúszituációban szétboncolni a Snowden-ügy rejtélyeit.

Mivel senki nem szeret fél órán át egy műsorvezető arcába bámulni, a néha már megterhelően alapos híranalíziseket reklámok helyett humoros villám-montázsok törik meg, melyekből kiderül, hogy mekkora pokol a betelefonálós műsorok vezetése vagy, hogy miként tesznek fel rávezető kérdéseket a híres 60 Minutes kamu-oknyomozó riporterei. Pihentető és üdítő blokkok ezek, de soha nem feledtetik a lényeget. Azt, hogy a műsorvezető hetente egyszer, elődei napi híréhségétől mentesülve, tokától bokáig bele tud mászni abba, ami igazán számít. Oliver szatírája igazi szatíra. Felbolygatott témáiról mindig állít valamit, egyszerre véresen elmarasztaló és mégis hátborzongatóan konstruktív kommentárja mellett pedig pengeéles érveivel és egy raklapnyi kutatás eredményével áll ki. Ha pedig esetleg egy-egy epizódban már-már túl sokat tudunk meg gyomorforgató rohadékságokról, ne lepődjünk meg, ha közben Steve Buscemi beköszön, és elkezd sztepptáncolni. Oliver mindig lényeges történéseket bont le sodró tempóban, súlyos végkövetkeztetéseit csontig hatoló viccekkel építi fel, de célja a gúnyos felhangok mögött is nemes. Amellett, hogy saját harminc percén túlnyúlva folyamatos internetes gerilla-akciókra buzdítja nézőit (Sepp Blatter lemondásában is lehetett szerepe), példaértékű sakk-mattot ad a közmédia szerkezeti- és tartalmi toposzainak, arra is rá tud világítani, hogy a felpuhult hírszatíra zsánerében több van ledorongolásnál és kinevettetésnél. Ez a többlet pedig az, amiért a Last Week Tonight a kortárs televíziózás legfontosabb kezdeményezése. Ugyanis nincs annál felemelőbb élmény, mint úgy nevetni az evilági aljasság permutációin, hogy közben az ellenállás egyetlen eszközét is kezünkbe adják. Ez pedig nem más, mint a tudás, ami ugye hatalom.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 17-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12330