KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A gyorsfilmek kora

Tarts Keletnek!

Gaál István

A nyugati filmet a technológia uralja, a keleti filmművészetben még érződik az emberi lépték.

 

A korszak, amiben élünk a hinduk szerint a „Kálijuga”, a bûn korszaka. Bõrünkön érezhetjük az iszonyatos feszültséget, ami bénító nyomással nehezedik ránk. Rettegünk egymástól. D. W. Griffith 1916-ban készült filmje, a Türelmetlenség ma is aktuális: a vallási türelmetlenség poklában dagonyázunk; a világ tudósainak és technikusainak fele – közvetve vagy közvetlenül – a hadiiparnak dolgozik. S a mûvészek fele – sõt több, mint a fele – pedig olcsó bóvlit gyárt pénzért, hogy kiszolgálja a nézõt, aki szorongását enyhítendõ kikapcsolódni menekül. Ezek a filmek olyan receptre készülnek, mint a fast food. S ennek majszolása révén a polgár kis idõre elfeledkezik arról, hogy talpa alatt tûzhányó morog.

Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet, amiben beavatták a nézõt az akciófilmek látványkészítésének „titkaiba”: a távirányítható robbanótöltetet, az embert helyettesítõ bábut, majd magát a robbantást, elõtérben az azt fotografáló kamerával, az elégedett robbantótechnikus boldog vigyorát, végül a moziban látható jelenetet mint végeredményt. Elõször csak eltûnõdtem: mi pénzbe kerülhet egy ilyen akciófilm? Egy Schwarzenegger-film egyetlen jelenetének árából hány magyar film teljes költségvetését lehetne finanszírozni? S aztán megdermedtem arra gondolva, hogy a komputerek világában ezek az akciók klónozhatók. Az amerikai sztárvadászrepülõ az F 16-os csereszabatos alkatrészekbõl áll, mintegy félezer kisebb-nagyobb darabból. Ezek felét más repülõkbe is be lehet építeni. Mintegy száz szerelési egységet pedig korábbi gépekbõl emeltek át. Ezen túl sok bal, illetve jobb oldali alkatrész is cserélhetõ egymással.

Hát, tessék. Itt a példa.

Az itáliai és indiai tanítványaimnak mindig elmesélem, hogy amikor az Arriflex felvevõgépben kazettát töltöttünk, a filmtekercsek kerületének mértéke az öklünk volt. Emberi mértékegység. Mint a hüvelyk, a könyök vagy láb. Egy ököl. S a kaput, amely a filmkockát a keretre szorította, hogy a kép az optikán keresztül élesen képzõdhessék, mielõtt a filmszalag perforációját továbbító „greifer” csapjába illesztettük volna, megkentük, a zsírt pedig orrnyergünk völgyébõl termeltük a mutatóujjunk bögyével. Emberi kenõanyagot.

Az említett veszély Indiára is érvényes. Ott is van Hollywood. Hogy mit kellene cselekedni a veszély ellen, nem tudom. Azt sem, ki lehetne-e védeni azt a jelenséget, hogy a filmek vetítésekor a vászon alsó csíkján jobbról balra fusson a mangán, a nikkel, a króm árfolyama, miközben a hordozó jelenet a kibombázott, zokogó család kétségbeesett kutatását mutatja: találnának talán néhány használható holmit a romok között. Ahogy az amerikai tévében szokás.

Fuldoklunk a haszontalan részletek tömegében. A nyugati szubatomkutató tudósok mennél mélyebbre merülnek az anyagban a Természet titkát kutatva, annál inkább vélnek fölfedezni izgalmas párhuzamokat a keleti természetmagyarázatok között, melyeknek világképe az egység és a jelenségek kölcsönös összefüggése, valamint a világegyetemben rejlõ belsõ dinamika.

Lehet, hogy kérdésem szónoki: nem volna-e szükség hasonló összevetésre a mûvészetben is? Egy nyugati elméleti fizikust idézek: „Valószínûleg általános igazság, hogy az emberi gondolkodás ott fejlõdik a leglátványosabban, ahol két eltérõ gondolkodásmód kerül egymással kapcsolatba, amelyeknek gyökerei talán egészen különbözõ kultúrákból esetleg teljesen eltérõ vallási hagyományok között keletkeztek. Ennélfogva ha e gondolkodásmódok találkoznak, azaz, ha legalább annyi közük van egymáshoz, hogy egy igazi kölcsönhatás jöhet létre közöttük, akkor reménykedhetünk, hogy annak új és érdeklõdésre számot tartó fejlõdés lesz az eredménye.”

Ez a tudós Heisenberg volt.

Az Európán végigsöprõ népvándorlások kora kezdetektõl keletrõl nyugatra tartottak.

Egy kivételrõl van tudomásunk. A legenda szerint Nagy Sándor Bukefalosz nevû lova nem tûrte maga elõtt a saját árnyékát. Ezért ment gazdájával a nappal szembe, keletre.

Nem kellene kerítenünk egy ilyen lovat?

 

Elhangzott az Örökmozgó Indiai Filmhetének megnyitóján.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/03 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2482