KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nagy hal

Mese hallal

Pápai Zsolt

Tim Burton új meséje aranyhallal, boszorkánnyal, farkasemberrel, óriással és törpével.

 

Tim Burton az amerikai mainstream avantgardistája, lévén úgy volt képes kedvező pozíciót kivívni magának a fősodorban, hogy sokat megőrzött a pályája kezdetén animációs rendezőként rá annyira jellemző fürkész természetéből és játékossággal elegy kíváncsiságából. A rendező jellegzetes közelítésmódja teszi, hogy opusaiban mintha a posztmodern hevület szertelensége érne össze az avantgárd játékosságával és felfedezőkedvével.

Az avantgárd-analógiát erősíti a direktor elbeszéléssel szembeni bizalmatlansága is. Burton erősen látványorientált műveket készít, melyeket többek között az tesz különlegessé, hogy a hollywoodi film egyik alapelemét és -elvét, a sztori primátusát kérdőjelezik meg. Forduljon bár a közönség által jól ismert történetekhez – a Frankenstein-meséhez (Frankenweenie; Ollókezű Edward), a Batman-legendához (Batman, a denevérember; Batman visszatér) vagy A majmok bolygójának históriájához –, dolgozzon bár ismert műfaji panelekkel – mint az ötvenes évekbeli inváziós sci-fiket idéző Támad a Mars!-ban, a hatvanas évekbeli brit és olasz horrorfilmek nyomvonalán haladó Az Álmosvölgy legendájában vagy a különböző kísértetmítoszokat felelevenítő Beetlejuice-ban –, a műhelyéből kikerült filmekben a narratív építkezés másodlagos fontosságú a vizualitáshoz képest. Elsőre különösnek tetszik, hogy az a rendező, aki valamennyi munkájában a mesélés létjogáért perel, a mások által már milliószor terített történeteket mondja el újra és újra. Ennek az attitűdnek a hátterében az áll, hogy Burton meggyőződése szerint a narrativitás frontján alig van lehetőség bármiféle kreativitás kifejtésére. Részben ebből következik, hogy egy mese igazi értékét nem sztorijának eredetisége vagy a benne elősorolt kalandoknak az ereje adja meg, hanem előadásmódjának mikéntje. A mesélés képessége, illetve a mesék befogadásának képessége önmagában léleknemesítő és -regeneráló erő lehet. A mesélés – életforma Burton számára. Csakúgy, mint legújabb munkájának hőse számára is.

A Nagy hal sajátos mesemix, archetípusos fabulák keveréke, aranyhallal, boszorkánnyal, farkasemberrel, bohóccal, óriással, törpével és seregnyi egyéb különös kreatúrával. A majmok bolygójának rosszemlékű remake-je után korai munkáinak, a Pee-Wee nagy kalandjának és a Beetlejuice-nak a világához kanyarodott vissza a rendező, és ismét egy akár szerzőinek is nevezhető darabot forgatott, noha ő maga nem vett részt a történet megalkotásában. Daniel Wallace mágikus realizmusba úsztatott sikerregényének filmre adaptálását John August végezte el, a sztori – már ha lehet annak nevezni a mozaikos szerkezetű szüzsét – mégis Burton egyik kedvenc témáját, egyes figurák pedig kedvelt hőstípusait idézik.

Már legelső, Vincent című ötperces animációs sziporkája óta a rendező visszatérő hőse a valóság és a mesevilág ütközőzónájában egzisztáló figura, aki fantáziáját használja balzsamként a való világ által lelkén ejtett sebekre. A Nagy hal hőse, az amerikai kertvároskultúra egyik dél-karolinai epicentrumában született, majd innen Alabamába elszármazott Edward Bloom szintén ilyen főállású álmodozó. Az élete végéhez érkezett, de örök gyereknek megmaradt Bloom mindene a mesélés, mesél reggel és este, asztalnál és ágyban, szűk családi körben és népes társaságban; hol bűbájossá formált, hol szürreális hangoltságú, de minden esetben naivan gyermeki gerjedelemmel előadott történeteinek középpontjában a maga személye áll. A filmben rendre megelevenedő adomáiból egy nagy ívű odüsszeia rajzolódik ki, a történetek életútját kísérik végig születésétől kezdve, és különösen hangsúlyosan tárgyalják azon kalandjait, melyeket a szűkösnek érzett szülővárosából a nagyvilág felfedezésére tett barangolásai során élt át. Noha Edward történetei meglehetőst együgyűek, a személyiség varázsa okán mindenkit megigéznek, pontosabban majdnem mindenkit. Hősünk fia, Will ugyanis csak fenntartásokkal csodálja apját, mivel nem érti, hogy miért tódít Edward mániákus eltökéltséggel akkor is, amikor már a halálát érzi. Will útnak indul hát, hogy még apja életében megpróbálja leválasztani a mítoszt a valóságról.

Edward hagyományőrző és -átörökítő szerepet visz a filmben, e funkciója tükröződik a gyakran megidézett és mindannyiszor az ő személyéhez kapcsolt vízmotívumban is, amelynek rétegzett szimbolikus tartalmai között – mint ahogy a történet végének folyóba temetési szekvenciájában, a hallá alakulás jelenetében ez annyira nyilvánvaló – a regenerálódás, az újjászületés, a reinkarnálódás az egyik legmarkánsabb. Edward azért meséli újra és újra az amúgy mindenki által ismert történeteket, hogy megőrizze azokat a kollektív emlékezet számára egy olyan – Will figurája megtestesítette – korban, amely nem hisz a mesékben. Edward és Will szemléletének feszültségéből, a szerepek ilyen leosztásából következik a Nagy hal szüzséjének egyik sajátossága, jelesül az, hogy a szürreál betétekből hiányzik a mindenkori mesék kötelező főszereplője, a hagyományos értelemben vett antagonista figura: az óriás, a törpe, a boszorkány nem ellenfelei, hanem szövetségesei hősünknek.

Az ellentét tehát nem az egyes szereplők között, hanem a történet meseszerű és reális elemei között tapintható ki. Lélek és szellem, empátia és empíria, érzéki észlelés és racionális gondolkodás ütközik egymással, és ezek feszültsége – a zárlatig így tetszik – mintha feloldhatatlan lenne. Ugyanakkor Burton a befejezésben épp azt hangsúlyozza, hogy alkalmasint nem olyan mély a szakadék fantázia és realitás között, mint az a korszellem megfertőzte civilizált ember számára tűnik. Voltaképp a sok kritikus által inkriminált – és affektivitásában valóban kicsit túlhabzó – zárlatban lesz egyértelművé a Nagy hal korszellem-kritikája: filmjében Burton annak a szigorúan materiális alapon szerveződő világnak a működésével szemben emel halk vétót, amely csak a szikár tényeknek hisz, és amelyben a fantáziálás üres időtöltésnek, hiábavaló és léha tevékenységnek minősül.

A képzelet hatalmáról szóló meséhez a fantázia diadalát jelentő megformálás járul, a Nagy hal igazi varázsát a képszerkesztés eredetisége adja. Lelkesítő látni, hogy akad alkotó napjainkban, aki a szupertechnicizált mainstream miliőjéből az ötvenes évekbeli bicebóca B-filmek bájának és kedves barkácsmegoldásainak fősodorbeli munkáiba konvertálásával foglalatoskodik, és megejtő konstatálni, hogy az efféle gesztusokra még vevő lehet korunk multiplexekben szocializálódott közönsége. A rendező szokott módszerét követve ezúttal is rafináltan elegyíti a különböző trükkfajtákat, és különös módon a filléres fortélyok és a méregdrága komputeranimációs eljárások nemhogy szétzilálják, inkább egységbe rántják a mozit, már csak azért is, mert a speciális effektusok különbözőségében voltaképp a film lényegi tartalma, az eltérő valóságértelmezések oppozíciója fejeződik ki. A bemutatott világok közötti különbség legélesebben abban jelentkezik, hogy míg a reális világ színterei a szűk belsők, a mesevalóságé a tág külsők. Önmagában sokatmondó, egyben a burtoni gondolkozásmód félreérthetetlen vizuális megjelenítésének tekinthető az a tény, hogy a mesejelenetek kivétel nélkül tágítják a szemhatárt, míg az úgynevezett reális világban játszódó epizódok többnyire szűkítik azt.

A Burton-rajongók számára talán meglepő, hogy a Nagy hal bír némi nosztalgiajelleggel, ami a szórványos önidézetekben érhető tetten. Tény, hogy Burton eddig is szívesen élt idézetekkel filmjeiben, a vendégszövegek azonban javarészt idoljaitól (nép- és műmesékből, Andersen és Dr. Seuss fabuláiból, a Godzilla-filmekből, Vincent Price munkáiból, inváziós sci-fikből és Hammer-horrorokból) származtak. Most változott a helyzet, a néző a Pee-Wee nagy kalandjától kezdve – melynek nyitánya köszön vissza egy helyütt – Az Álmosvölgy legendájáig – melynek atmoszférikus erdőszekvenciái idéztetnek meg – számos korábbi Burton-filmből találhat utalásokat.

A Nagy hal nagy pozitívuma, hogy a rendező valamennyi munkája közül gegekben a leggazdagabb, gyengesége viszont, hogy érzelmességben némileg túladagolt mű. Már e két körülmény miatt is joggal feltételezhető, hogy a korábbi filmekhez hasonlóan széles rajongótábor és ellendrukkerek hada egyaránt verbuválódik majd körülötte. De közelítsünk bárhogyan is hozzá, nemigen vitatható, hogy a Nagy hal az utóbbi évek egyik leginkább emberközeli hollywoodi produkciója. Talán, mert rendezője számára a mozi sokkal inkább varázslat, mint szemfényvesztés.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/03 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1863