KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgách András: Fehér György (1939–2002)
• Csőke József: Kolonits Ilona (1922–2002)
VÁROSVÍZIÓK
• Schubert Gusztáv: Pusztaország Osztálylétrán Magyarországon
• Vágvölgyi B. András: Amerika külsőben Adalékok Szuburbia szociológiájához
• N. N.: Amerikai külvárosfilmek
• Bakács Tibor Settenkedő: Az angolok maguknál vannak Londoni sár
• Varga Balázs: Miliők egy miatt Budapest, külvárosi legendák

• Korcsog Balázs: Szerelem Tel-Avivtól Afuláig Új izraeli filmek
CYBERVILÁG
• Pápai Zsolt: Alternatív tudatállapotok Steven Spielberg: Különvélemény

• Csejdy András: Graceland Presley-posztumusz
• N. N.: Elvis Presley filmjei
• Ádám Péter: Rendező maszkban és cilinderben Max Ophuls, a klasszikus
MAGYAR MŰHELY
• Papp Gábor Zsigmond: Díszletek közt élem az életem Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• Nemes Gyula: Veszendő varázs A BBS filmversei
• Joó Tamás: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
• Stőhr Lóránt: Mozgásban Beszélgetés Klöpfler Tiborral
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Aki szelet vet Klöpfler Tibor: El Niño
• Bori Erzsébet: Elhívó szavak Dér András: Kanyaron túl
• N. N.: Magyar drogfilmek
• Kolozsi László: Kör és magyar Miklauzic Bence: Ébrenjárók
KÖNYV
• Pápai Zsolt: Kultúroptimizmus George Gerbner: A média rejtett üzenete
• Varró Attila: Ábécéskönyv Mozikalauz
LÁTTUK MÉG
• Kis Anna: Gosford Park
• Békés Pál: Végzetes végjáték
• Mátyás Péter: On-lány
• Korcsog Balázs: Most már elég!
• Kiss Lilla: Rossz társaság
• Herpai Gergely: A kaptár
• Jakab Kriszta: Csavard be, mint Beckham!
• Varró Attila: Az időgép
• Köves Gábor: Bizsergés
• Hungler Tímea: Felpörgetve
• Schubert Gusztáv: Vándormadarak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az első ember

A betöltendő űr

Huber Zoltán

A Holdra-szállás Neil Armstrong tárgyilagos életrajzán átszűrve is lenyűgöző teljesítmény.

 

DamienChazelle harmadik filmjével egyenesen a csillagokig jutott, így akár logikusnak is tűnhet, hogy ezúttal a Holdon landol. Az egykor jazzdobosnak készülő rendező önéletrajzi motívumokból és saját mániákból gyúrt forgatókönyvei után most először dolgozik kész anyagból. Bár Az első ember Neil Armstrong hivatalos életrajzából készült és a Holdra-szállás előtti évekre fókuszál, a negyedik film hézagmentesen illeszkedik az eddigi életműbe. Chazelle csak látszólag kanyarodik el zenész hőseitől, a gigászi feladatra vállalkozó űrhajósok valójában alig különböznek a Whiplash vagy a LaLaLand szereplőitől. A saját határaikat feszegető, a tökéletes küldetésre készülő figurákkal ugyanúgy a művész-lét örök dilemmáit boncolgatja, csak épp a csomagolás és a tét változott.

Az első ember merész filmes vállalkozás, több szempontból is. Igaz történetet izgalmasan újramesélni még úgy sem egyszerű, ha nem egy jól ismert eseményről beszélünk. JoshSinger forgatókönyvírónak szerencsére van jártassága az efféle adaptációkban, ő írta filmre többek között Assange történetét (A WikiLeaks-botrány) és a Boston Globe katolikus egyházzal kapcsolatos oknyomozását (Spotlight). Singer az emberiség legnagyobb utazását úgy tudja izgalmassá tenni, hogy a végkifejletet mindenki ismeri. Az egyszerű, ám annál nagyszerűbb trükkje annyi, hogy a felfedező ősi archetípusát Armstrong személyes drámájával vegyíti. A szakmai karrier és a magánélet fordulópontjai elválaszthatatlanok egymástól: a kislányát gyászoló apa csak a Holdat útba ejtve találhat vissza a földi életéhez.

Armstrong szubjektív nézőpontja nemcsak intim közelségbe hozza a Hold meghódítását, de a vele párhuzamosan kibomló karakterdráma szimbolikus jelentőségűvé emeli azt. A megnyíló értelmezési lehetőséggel együtt azonban óhatatlanul be is szűkül a fókusz, amit a film sem tud mindig megfelelően ellensúlyozni. A személyes perspektíva törvényszerűen háttérbe szorítja az orbitális csapatmunkát és a kulcsfontosságú mellékszereplőket, amit a kiváló színészgárda próbál korrigálni, többnyire sikerrel. Hiába kiváló azonban a ridegRyanGosling és a feleséget alakító ClaireFoy kettőse, a férjét maximálisan támogató, érte aggódó női karakter kissé elavultnak tűnhet.

Az űrhajózás mítoszához mindenféle dramaturgia és vizuális klisék tapadnak, amiket Az első ember tudatosan messzire elkerüli. Armstrong egy világtól elidegenedő, tökéletességet hajszoló karakterként jelenik meg, aki öntudatlanul is terápiás céllal kísérti az űrt. Chazelle szinte csak közelképeket használ és időről-időre hangsúlyosan felveszi a címszereplő nézőpontját. A kézikamerás, szemcsés felvételek a korabeli mozgóképes dokumentumok vizuális világát idézik, mintha egy eddig ismeretlen szupernyolcas házi videó peregne előttünk. A családi életképeknél mindez nem is lenne formabontó, ám Chazelle pontosan így mutatja az egyre messzebbre merészkedő űrrepüléseket is.

A klasszikus hollywoodi musical technicolor csillogása után Chazelle egy másik meghatározó amerikai vizuális esztétikumot porol le a digitális korszak közönsége számára. A magasba törő űrhajót itt nem távolról csodáljuk, hanem fizikailag érezzük magunk körül. Az űr tökéletes csendjébe berobbanó hangorkán, a recsegő fémfelületek tapintható anyagszerűsége és a fényfoltokká rázott képek fantasztikus élményt kínálnak. Az űrutazás földöntúli élményét Kubrickhoz hasonlóan Chazelle is az experimentális filmeket idéző megoldásokkal ragadja meg. Az erőteljes kontrasztokra építő alkotói módszer a fősodor steril fotórealizmusa helyett a szenzuális hitelességre törekszik és e célját maximálisan eléri. Ha nem a harmincas évei elejét taposná, a konteó-hívőkChazelle nevét is felvehetnék a kamu Holdra-szállás potenciális levezénylői közé.

Chazelle egy-egy frappáns bevágással próbálja érzékeltetni az iszonyú összegekbe kerülő űrkutatási projekt ellentmondásait, abban mégis az emberi nem nagyszerűségének bizonyítékát látja. Így lesz jellegzetes kortünet a filmet övező groteszk felháborodás is, az amerikai zászló kitűzését ugyanis nem mutatja a kamera. Armstrongék heroikus kalandját pontosan ezért időszerű elővenni, a mindenféle árkokon és falakon felülemelkedő nagy álmokból ugyanis krónikus hiány mutatkozik manapság.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13884