KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az eltűnt Budapest nyomában

Fotó, film, város

Koltai Ágnes

Balázs Béla Stúdió 1985/86

 

Néhány évvel ezelőtt jelent meg, és példátlan sikert aratott Klösz György, a tekintélyes belvárosi fényképész felvételeinek gyűjteménye, a Budapest, Anno... album. Klösz fényképeit akkor ásták ki a múzeumok mélyéről, amikor világszerte tetőfokára hágott a nosztalgiahullám, s úgy tekintettek a Belle Époque-ra, mint a megtalált Kánaánra. A századforduló divat lett, sorra jelentek meg a Budapest, Anno...-hoz hasonló kiadványok, Közép-Kelet-Európában egyre többet beszéltek és írtak a Monarchiáról, kiállításokat rendeztek az 1900-as évek művészetéről, és természetesen a konfekcióipar is felfedezte nagyanyáink korát, kinyíltak a gondosan bezárt szekrények, előkerültek a gombos cipők, a hosszú, szűk szoknyák és a széles kalapok.

A német származású Klösz György, aki maga is a pesti iparos-polgár szorgalmának, szakmai tudásának és mértéktartó gazdagságának megtestesítője (1867-ben alapított fényképész-műterme az ország egyik jelentős grafikai intézetévé, majd legnagyobb színes ofszetnyomdájává fejlődött, s Klösz György és fia Műintézet Rt. néven a nyomdák államosításáig működött), egy modern város születését örökítette meg üveglemezein. A Budapest, Anno... egy félig-meddig eltűnt világot varázsolt elénk, és sikerét avval magyarázhatjuk, hogy egy arculatát vesztett, stílusokat keverő város polgárai megtalálták, (vagy megtalálni vélték!) az azonosulási pontot: a századfordulós Budapestet. Ennek a változó, nagyvárosias Budapestnek maradványai, néma emlékei bukkannak fel Peter Hutton és Mész András Emlékek egy városról című etűdfilmjében.

Törött neonok, kopott utcák, mogorva épületek, árnyékos, szürke város, kicsit ódivatú méltósággal és eleganciával – ilyennek látjuk itt Budapestet. A kamera lassan, komótosan elidőz a részleteken; házfalakon, boltíveken, kapukon. Az Emlékek egy városról a történelmi Budapest látképe; azé a Budapesté, amely a századfordulón lett világváros – elsősorban nem a milleniumi földalatti, a széles sugárutak, a korzók és a kávéházak, hanem tevékeny, nyüzsgő iparos-kereskedő-bankár polgárai miatt. Klösz György, Pest öntudatos polgára, az új játékszerrel, a fényképezőgéppel a gazdagodó várost örökítette meg, szemérmesen elfordult a külvárosoktól, az iparnegyedektől, a szegénység legapróbb jelétől is. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a feltörekvő polgárságnak a fényképek ekkor ugyanazt jelentették, mint büszke németalföldi elődeiknek Rembrandt, Hals vagy Vermeer festményei. Rembrandt 1662-ben festett képét, A posztóscéh elöljáróit éppen azért csodálták megrendelői, amiért egy korai fotót: életformát, gesztusokban, mimikában tetten érhető viselkedést tükrözött. Természetes, hogy a századelő nagyvárosait felidéző Europe 1900 című fotóalbumban is London, Párizs, Lyon, Brüsszel, Rotterdam, Amszterdam, Berlin, Nürnberg, München, Bern, Róma, Firenze, Barcelona pompázatos épületei sorakoznak, a képekről kiegyensúlyozott emberek néznek velünk szembe, hirdetve az európai polgár jogos elégedettségét. Klösz György és az Europe 1900 album jórészt ismeretlen fényképészei virágzó civilizáció képeit hagyták ránk, a polgári kultúra tárgyi emlékei vonulnak fel előttünk, az épületektől az autókig, az öltözködéstől a könyvborítókig, a fülledten erotikus képeslapoktól az újsághirdetésekig bezárólag minden, ami a mindennapokhoz hozzátartozott.

Klösz György Budapestje európai város (Szindbád rá sem ismerne), az ismeretlen szemlélő talán nem is lát különbséget Párizs, London, Lyon vagy Pest között. Pedig bármily fenséges is a Klotild-, a Gresham-, a Dreher- és a Haas-palota, Budapest igazából a kis- és középpolgárság városa. Sehol sem olyan szembetűnő Budapest kis- és középpolgári arculata, mint Mész András – egyébként eklektikus, a mozgókép törvényeivel dacoló – filmjében. Szabó István Várostérképe és Jancsó Miklós Budapestje is nagystílűbb várost mutatott be.

Megtévesztő alkotás az Emlékek egy városról, első kockái láttán az az érzésünk, mintha egy tizenöt éve készült reklám- vagy propagandafilm peregne előttünk. Mész András kicsit rá is játszik erre a stílusra, szándékosan imitálja híradóink és kisfilmjeink képi világát, amely Fényszöv kiállítású – nehézkes, levegőtlen, statikus – fotók laza füzére volt. Az imitálás talán túl jól is sikerült. Cseppet sem érezzük azt a megilletődöttséget, titokzatosságot, amit még a legjelentéktelenebb megbarnult fénykép is óhatatlanul kivált nézőjében.

A várost, mint kornpozíciós egységet a századelő művészei fedezték fel, a festészet és a fotóművészet lényegében társként járta be ezt az utat (jól példázza a párhuzamos fejlődést a francia fényképész, Atget, aki kezdetben festők számára készítette felvételeit), ám a nagyváros egyetlen szóban kifejezhető jellemzőjét, a szakadatlan változást a mozgókép, elsősorban két alapvető film, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája és a Berlini életképek ábrázolta a legpontosabban. Jean Vigo asszociatív filmje, a Nizzáról jut eszembe is a városfilmek sorába tartozik, de nem a mozgás, hanem a melankolikus emlékezés a szerzője. Walter Ruttman és Moholy-Nagy László filmjét a tízes-húszas évek fotós- és filmes kísérletei segítették életre. Ruttman és Moholy-Nagy – akik számára a város látványosságot, sőt, vizuális sokkot jelentett – látni tanított filmjével. A Berlin, egy nagyváros szimfóniája és a Berlini évek (amely Moholy-Nagy László 1921–22-ben írt forgatókönyvén, A nagyváros dinamikáján alapszik) újdonsága, jelentősége nem abban rejlik, hogy magukba szívták a legszélsőségesebb avantgarde kísérleteket. Ezek a filmek felbontották a látványt, sosem volt egységbe rendezték a nagyváros töredezett képeit, az egyidejűség, a térbeli és időbeli szimultaneitás érzését keltve. A húszas évek művészete volt az első (és ez idáig utolsó) olyan pillanata a vizuális kultúrának, amikor fotó és film termékeny közelségben állt egymással. Nemcsak szabad átjárás volt az egyik műfajból a másikba – Ruttman képzőművészként kezdte pályáját, Moholy-Nagy, Man Ray festett, fényképezett és filmet is forgatott, Paul Strand mögött már gazdag fotós pálya állt, amikor csatlakozott az amerikai szociofilmesekhez –, hanem inspirálták is egymást. Ez volt az a harmonikus és kiegyensúlyozott művészettörténeti pillanat, amikor a vizuális kultúra két fiatal műfaja békességben megfért egymással. Egyik sem telepedett a másikra.

A Berlin, egy nagyváros szimfóniája és az Emlékek egy városról szinte tolakodóan kínálkoznak az összevetésre. A Berlin, egy nagyváros szimfóniája dinamikus, eufórikus, látványosságban tobzódó film, míg az Emlékek egy városról elvágyódó, melankolikus, állóképekből összeillesztett mű. Nem csupán stíluskülönbségekről van szó, még csak nem is egyszerűen eltérő szemléletről, hanem a fotó és a film nyelvének gyökeresen más használatáról.

Peter Hutton és Mész András epikusabb filmnyelvet használ. Az Emlékek egy városról klasszicizáló film, képei olyanok, mint egy-egy Alvin Langdon Coburn-, Erdélyi Mór- vagy Munkácsy Mihály-fotó: kiszámítottan harmonikusak, élettelenül nyugodtak. Az Emlékek egy városról szétnyitott leporelló – képei gyönyörködtetnek, s nem vezetik a szemet.

Walter Ruttman felfedezett egy világot, azzal a féktelen szenvedéllyel és örömmel, ahogy a korai fényképészek dolgoztak, míg Mész Andrásék a kutató módszerességével felbontják, részekre szedik ugyanazt a világot. Az Emlékek egy városról epikus film, témája nem a város, hanem egy bennünk élő városkép átalakítása. Az alkotók úgy közeledtek Budapesthez, mint Claude Monet a roueni katedrálishoz: elemeire bontották a látványt. Az Emlékek egy városról klasszicizáló képei egy tizenkilencedik századi várost ábrázolnak, amelyben nyoma sincs a mindent szétfeszítő erőnek.

Megdöbbentő, hogy ugyanazok a képek – a Vásárcsarnok, valamint a régi indóház helyén épült Nyugati pályaudvar – mennyire más hangulatot árasztanak Klösz György mint Mész Andrásék felvételén. A film minden képét a szürkeség uralja, Budapestjük megtört és kopár.

Az Emlékek egy városról kételyeket ébreszt bennünk: valóban létezett-e Klösz György lendületes Budapestje, vagy csupán az emlékezés és a távolság szépítette meg? Mészék filmje nem cáfol rá erre a századfordulós világra, csupán más fénytörésben mutatja meg, meghagyva a nézőt abban a rossz érzésben, hogy a fotó és a filmkép objektivitásában sem hihet. Legkevésbé éppen ennek a filmnek a „hitelességében”, mert az Emlékek egy városról egy illúzió lerombolása ürügyén csak újabb illúziót teremtett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5786