KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Szabó Attilával

Fába vésett történelem

Pető Szabolcs

„A művész meghal, de a művészet örök”

 

Az Egy Isten, két nemzet és a Méregzöld mesék után Fába vésett történelem – Félezer év a népművészet szolgálatában címmel új egész estés dokumentumfilmmel jelentkezett az erdélyi Szabó Attila, ami helyenként inkább játékfilmre emlékeztet, mint klasszikus értelemben vett dokura. A vargyasi bútorfestő és -faragó Sütő dinasztia jelenleg alkotó generációinak sikereiről szóló, a Médiatanács Ember Judit-pályázatának támogatásával létrejött filmet augusztus közepén mutatta be az M5 – ennek apropóján beszélgettünk a rendezővel a megnyugvásról, a székelyföldi idill valódiságáról és egy kicsit még Tarantinóról is.

Az ötszáz éves múltra visszatekintő Sütő család története nem csak erdélyi, de összmagyar sikertörténet is, számos díjjal kitüntetett népművészeti alkotásaik ma már nem csak a nyugati turisták körében népszerűek, de egymásnak adják a kilincset a vásárlók is, ami egyértelmű visszaigazolása annak, hogy szakadatlan munkájukkal jó úton járnak és az éppen cseperedő, immár tizenhatodik generációnak is érdemes lesz továbbvinnie a család félezer éves hagyományát.

*

Ha jól tudom, Vargyashoz közel él. Személyesen is ismerte a Sütő családot?

Közel élek, Székelyudvarhelyen, ami alig negyven kilométerre van Vargyastól, de ettől függetlenül akár azt is mondhatnám, hogy távol, mert bármennyire is hihetetlen, csak öt éve jártam ott először. Egy cikkben olvastam valahol, hogy ott él Európa egyik legrégebbi, egy családon belül alkotó dinasztiája. Készítettünk akkortájt róluk egy rövid riportot, de talán mondanom sem kell, hogy abba a négy percbe szinte semmit sem tudtunk belepréselni az ötszáz évből. Akkor fogalmazódott meg bennem a film ötlete. Nagyon megragadtak azok az emberek, különösen Sütő István, ahogy neveli a gyermekeit, s ahogy az egész család együtt él azzal az örökölt szellemiséggel, amiben osztoznak. A hagyományos ismeretterjesztés helyett inkább „szocio-vonalban” gondolkodtam. Egyébként ebben az 52 percben is lehetetlen volt egy ilyen család történetét a teljes egységében összekovácsolni.

Azért híres dinasztiáról lévén szó, aki kíváncsi, az sok információt megtalál a világhálón.

Az is volt a célunk, hogy elsősorban az érdeklődést keltsük fel. Egyszerűen nem igaz, hogy nincs ma igény az ilyen bútorokra, csak rengeteg a „hamisítvány” a piacon. Ma szinte minden nyugdíjas néni ládafestéssel foglalkozik Székelyföldön – ezt azért fontos megjegyezni –, de leginkább ilyen-olyan kínai nádszálbútorokból, meg hasonlókból készítik a tulipános ládákat. A Sütő-bútor az Sütő-bútor, nem pedig valami hályogkovács által készített kínai utánzat.

Három korábbi dokumentumfilmjével is elhozta – egyéb elismerések mellett – a Lakiteleki Filmszemle fődíját. A legutóbbi két filmje, az emberi sorsok bemutatásán túl a titkosszolgálati témához nyúló Egy Isten, két nemzet és a famaffiával szembemenő Méregzöld mesék konfliktusra épülnek. A Fába vésett történelemben nincs hagyományos értelemben vett „figyelemfelkeltő” téma. Ez egy nagyon nyugodt, harmonikus film. Fel fognak erre is figyelni?

A lényegre tapintott rá, megmondom őszintén: nyugalomra vágytam. Nem mondom, hogy a Méregzöld mesék forgatása alatt „elhullott a hajunk”, de az egy nagyon kemény történet volt. Bár a főszereplőnk, Hans Hedrich, a civil aktivista volt az, aki nyomozott a famaffia után és ­– ha lehet így mondani – vitte el a balhét, mi csak kísértük egy éven át, de azóta nehezebben tudok telefonon kommunikálni.

Úgy érti, hogy megválogatja, kinek, mit mond telefonon?

Igen, de ezzel most nem azt akarom hangsúlyozni, hogy lehallgatnak, mert az nem egy nagy történet. A legutóbbi adatok alapján az elmúlt öt évben mintegy hatmillió állampolgárt hallgattak le Romániában. A Magyar Televíziónak dolgozó szerkesztőként, riporterként lehetetlen nem beleesni ebbe, tudván, hogy mi, Székelyföld vagyunk itt – idézőjelbe téve természetesen – a gócpont, ahonnan bármikor kipattanhat valamilyen konfliktus. Pedig a székelyek szerintem egyáltalán nem gondolkodnak így, mi csak egyszerűen ragaszkodunk saját magunkhoz, nem hiszem, hogy bárki is akarna bármilyen konfliktust. Egyébként a filmnek és persze legfőképpen a civil aktivisták tevékenységének köszönhetően nagyon sok minden változott: az akkori rendőrparancsnokot nyugdíjazták és a rendőrség is érezhetően máshogy áll ma már az ügyek mellé – emiatt a lelkem is valahogy megnyugodott mostanában.

Melyik korosztálynak szól elsősorban a film? Milyen fogadtatásra számít?

Az az igazság, hogy számomra is kérdés – mindkettő. Úgy érzem, hogy azok, akiknek van gyermekük, vagy akiknek kezdenek a gyermekei kinőni a kezei közül – tehát elsősorban a negyven-ötven éves generáció – meg fogja érteni és értékelni fogja ennek a filmnek az üzenetét. Én most töltöttem a negyvenet, és már nem tudom, hogy magam hova tegyem: nyilván fiatal már nem vagyok, de még öreg sem – legalábbis ezt gondolom magamról. Hogy a fiatalok körében mennyire lesz népszerű, azt nem tudom, de azzal a reménnyel készítettem, hogy minden generáció jól fogadja majd. Mindig abban reménykedünk, hogy egyre jobb filmet készítünk, s mindig csalódunk, ha nem. Megemlíthetném itt Tarantino példáját, neki volt talán eddig a legnehezebb dolga rendezőként, hiszen már nagyon korán megcsinálta a Ponyvaregényt, és azt kellett volna túlszárnyalnia. Utána is sok jó filmet készített, de a közönségnek egyik sem volt elég jó ahhoz képest. Most velem is ez van. Egyáltalán nem hasonlítom persze magam Tarantinóhoz, nem a nagyképűség beszél belőlem, de Lakitelken mostanában elég jól szerepeltek a filmjeim, és gondolom, most az elvárások is nagyok, mindenki árgus szemmel fog figyelni. A tévénézőket persze ezek a részletek abszolút nem érdeklik, ők bekapcsolják a tévét, s ha tetszik, jó, ha nem, „pöccentik át” a Barátok köztre.

Hogyan zajlott a forgatás?

Számomra nagyon nagy élmény volt, hogy egy éven keresztül szinte már hazajárhattam Vargyasra, ma már talán azt is kijelenthetem, hogy az ottaniakkal barátok lettünk. Valóban megnyugvás volt az előző két film után ezt a mostanit készíteni, ráadásul az opartőri munka javát is magamra vállaltam. Eddig nem igazán volt ilyen, nem is feltétlenül tartom jó ötletnek, hogy a rendező kezében legyen a kamera, de ez most pont azért volt így, mert valódi, bensőséges pillanatokat szerettem volna elkapni. A lehető legkisebbre zsugorítva a stábot, közelebb tudtam kerülni az eseményekhez, az emberekhez. Egy ilyen típusú filmben az ember ugye nem rendez előre, nem magyarázza el a szereplőknek, hogy mit csináljanak. Kiválasztottuk azokat az alkalmakat, amelyeken forgattunk, s aztán azokból gyúrtam össze a történetet.

Ez egy tipikusan olyan film, ami – közhellyel élve – „önmagáért beszél”, mindent elmond, nagyon meg van „komponálva”. Ezért is döntött amellett a narratíva mellett, hogy végig a háttérben marad?

Miután megismerkedtem a családdal, sokat töprengtem azon, hogy nem kellene-e mégis narráció vagy egyéb segédeszköz, ami persze nagyon megkönnyítette volna a dolgomat. A következő hónapokban fog eldőlni, hogy jól döntöttem-e, vagy marad majd az emberekben némi hiányérzet a film kapcsán. Abban azonban biztos vagyok, hogy narrációval nem lett volna ennyire érzelmes, más lett volna a hangulata, elveszítette volna a filmes jellegét.

Engem – anélkül, hogy túl sokat elárulnánk a filmből – nagyon megérintett az a kontraszt, hogy az első percekben hosszasan tévéznek a gyermekek, majd a vége felé közeledve szintén nagy hangsúlyt kap, ahogy a szülők kaszálni tanítják a kicsiket.

Ez a valóság. Semmibe sem szóltam bele, soha – ezt a család is megmondhatja. Nem oktalankodtam, hogy álljatok ide, s még egyszer elölről. Ez azért nagyon fontos, mert szerintem, ha állandóan beleszólunk a valóságba, akkor tulajdonképpen már nem a valóságot, hanem a valóságról általunk kreált képet rögzítjük, és a természetesség elillan. Én is próbálkoztam korábban ezzel, de itt most nem szabadott az embereket instruálni, hagyni kellett őket élni, s hagyni, hogy a dolgok történjenek.

Az ember szíve szinte összeszorul, amikor látja, hogy így is lehetne élni. Erdéllyel kapcsolatban egyébként is nagyon idillikus kép él mindenkiben, főleg a határon innen. Mennyire általános ez az idill ma ott, vagy a film témája, hangulata már ott is kuriózum?

A környezet az, ami igazán idillikus. Nálunk is vannak ugyan városok, de még azok is élhetőek. Öt évig laktam Budapesten, például azzal összehasonlítva itthon tényleg olyan idillikus, mint ahogyan a film ábrázolja. A legfőbb baj az, hogy a hagyományos életstílus, ami mindig is jellemezte Székelyföldet, itt is kezd kiveszni. Amikor gyerekkoromban elmentem nagymamámhoz, még minden egyes udvarban tyúkot, kacsát, kecskét, disznót vagy lovat tartottak. Most már a falusiak is elmennek a boltba és ott veszik meg a tojást – legalábbis nagyon nagy százalékban. Tehát ilyen szempontból nekik is üzen a film. Ez egy olyan életmód, ami nemcsak hogy alternatívát biztosít a mai modern világgal szemben, de szerintem nem is nagyon van más út Székelyföld előtt. A biogazdálkodás, a turizmus, de főleg az ökoturizmus, a természeti szépségeink azok, amelyek járható utat kínálnak a régiónak és ezt szerintem a Sütő család is így látja. Az egyik ág, Levente egy világjárta, több egyetemet végzett, hihetetlen nagy tudású és elismert népművész, végül hazatér. A család másik ága, István szintén végzett ugyan egy faipari mérnöki egyetemet, de ő otthon maradt a szülői házban – végül valahogy mindketten továbbviszik az ősapák hagyományát. Ezt a fajta folytonosságot is szerettem volna megmutatni. Az egyéni mulandósággal szemben a művészi munka halhatatlan. Ahogy el is hangzik az egyik jelenetben: „a művész meghal, de a művészet örök”.

Mi a véleménye egyébként a magyar dokumentumfilm helyzetéről és az erdélyi magyar alkotásokról?

Még sose volt ennyire pozitív a helyzet, ezt ki lehet jelenteni, és talán ezt nem csak a magam nevében mondhatom, hanem minden erdélyi vagy külhoni filmes, filmgyártó cég nevében. Hat-hét évvel ezelőtt közel sem kerülhettünk ilyen finanszírozási lehetőséghez, maximum olyan összegekkel támogatták a dokumentumfilmjeinket, amikből egy-egy rendező díja sem jött ki. Amióta van a mecenatúra-program, én is folyamatosan pályázom. Aki kitartó, tehetséges – ezt nem magamról mondom persze –, talál egy jó témát, azt jól elképzeli és jól is tálalja, annak nagyon nagy esélye van arra, hogy finanszírozzák a filmjét. Én ezt látom. Csak meg kell nézni, hogy milyen filmek születnek mostanában, és nem is a dokumentumfilmekre gondolok elsősorban, de ott is szét lehet nézni – hogy csak Tóth Zsolt Marcelléket említsem, vagy az erdélyieket, Zsigmond Attila barátomat, aki az egyik nyertes film után készíti a másikat, vagy Bálint Artúrt, de számos nevet lehetne még sorolni. „Aranykorszak” van a mi szempontunkból, s amíg ez van, alkotnunk kell.

Másik két filmje is készülőben van Médiatanács-támogatással: A szőnyeg alá söpört negyed Székelyudvarhely nem éppen konfliktusoktól mentes Budvár városrészéről, a Sebes pisztrángok, sekély vizek című pedig a Madarasi Hargita lábainál élő, veszélyeztetett halállományról szól majd. Ezeket mikor láthatják majd a nézők?

Már mindkettő esetében túl vagyunk a terepszemlén és forgatjuk őket, valamikor a jövő év végén, legkésőbb 2020 elején mutatják majd be őket a közmédia csatornái.

Végül: van olyan díja, amire különösen büszke?

Erre én inkább azt válaszolnám, hogy nem is a díjakra vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy most már lassan egy évtizede tagja lehetek a lakiteleki alkotóközösségnek és ott évente találkozhatok ezzel a közel negyven tagot számláló szenzációs zsűrivel, amelyben nem csak filmes szakemberek vannak, hanem színészek, költők, irodalomtörténészek, újságírók, sőt politikusok is. Valahol úgy érzem, hogy itt, ebben a közegben forrtam filmessé. Amire azonban a filmjeim mellett igazán büszke vagyok, az a családom természetesen.

 

Az alkotóról dióhéjban

Szabó Attila 1978-ban született Marosvásárhelyen. 1998-ban szerzett újságíró-diplomát a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett tanulmányokat kommunikáció és magyar szakon. 2004-2005 között a székelyudvarhelyi Interfilm produkciós iroda szerkesztő-riportereként a magyarországi közszolgálati és kereskedelmi adóknak gyártott tartalmakat, 2005-ben alapította meg saját produkciós irodáját, az Aves-médiát. Évek óta az MTVA székelyudvarhelyi képviselője. A szent hegy című dokumentumfilmje 2012-ben megjárta Kínát, majd Úton-útfélen című filmje a 2013-as Lakiteleki Filmszemlén elnyerte a szemle fődíját, a Magyar Országgyűlés elnöki és a Heti Válasz különdíját is. Ez volt a fordulópont a pályáján, az Egy Isten, két nemzet és a Méregzöld mesék című alkotásokkal aztán megint elhozta Lakitelekről a fődíjat 2016-ban, illetve 2017-ben is – utóbbi különdíjat is nyert a gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon, és a Savaria Filmszemlén is díjazták.

 

Az interjút készítette és a megjelenését támogatta a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság.

További interjúk és filmajánlók: mediatanacs.blog.hu

Bővebben a támogatási rendszerről: mecenatura.mediatanacs.hu


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13830