KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schauschitz Attila: „Vannak még mesék e világon” Kiállítás Eggerth Mártáról a Collegium Hungaricumban

• Schubert Gusztáv: Lobogónk, Széchenyi Bereményi Géza: A Hídember
• Mihancsik Zsófia: A leggyengébb láncszemek Beszélgetés A Hídemberről Erdődy Gábor és Gerő András történésszel
• Szilágyi Ákos: Hajrá, oroszok! Történelmi kultuszfilmek
• Kovács István: Lengyelország filmkosztümben Nemzeti klasszikusok
• Fehérvári Tamás: Képtudat és önismeret Beszélgetés a Bibó breviáriumról
VÁROSVÍZIÓK
• Hirsch Tibor: Vészkijáratok Jancsó Budapestje
• Andor Tamás: Vedlik a város Budapest operatőrszemmel

• Gelencsér Gábor: A test filmje Művészet és pornográfia
• Varró Attila: Russ-modor Amerikai szexklasszikusok
• Turcsányi Sándor: Félreérthetetlen testhelyzetek Tévéerotika
• Zachar Balázs: Mese felnőtteknek Beszélgetés Kovács „Kovi” Istvánnal
• Molnár Gál Péter: Főúr, kérek egy táncost! Billy Wilder
• N. N.: Billy Wilder filmjei
• Turcsányi Sándor: Menzelmezben Jan Hřebejk
• Nemes Gyula: Történelem a konyhából Beszélgetés Jan Hřebejkkel
• Kemény György: Film, színház, Madách Szikora János: Az ember tragédiája
• Csont András: Egy kalandor tényfékező Cartier-Bresson fotói
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A tetszhalott kínai horgász esete Sára Júlia: Egérút
DVD
• Pápai Zsolt: Sírfelirat John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
FILMZENE
• Csont András: A zongoristák pokla Michael Haneke: A zongoratanárnő
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Monte Cristo grófja
• Ádám Péter: 8 nő
• Pápai Zsolt: Traffic
• Ádám Péter: Vidocq
• Nevelős Zoltán: A hálószobában
• Bikácsy Gergely: Ez a szerelem
• Ágfalvi Attila: Barnie apró bosszúságai
• Hungler Tímea: Kate és Leopold
• Herpai Gergely: Skorpiókirály
• Kis Anna: Az esküvő

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Frances Ha

Greta és a város

Baski Sándor

Noah Baumbach és Greta Gerwig leforgatta a Mike Leigh-féle Hajrá, boldogság New York-i párdarabját.

Ha van slágertémájuk az elmúlt két évtizedben készült amerikai független filmeknek, akkor az a kapunyitási pánik. A húszas éveik vége felé járó, még saját hangjukat kereső pályakezdő rendezők aligha találhatnának ideálisabb alanyokat „így jöttem”-filmjeikhez a két világ közt lebegő, felnőni nem akaró fiataloknál. Richard Linklater (Henyék) és Kevin Smith (Shop-stop) példáját követve Noah Baumbach is egy erősen önreflektív, bőbeszédű dramedy-vel indította pályáját. A Kicking and Screaming (1995) fésületlensége ellenére is hiteles portrét rajzolt a céltalanul sodródó X-generáció képviselőiről, négy barátról, akik az egyetem elvégzése után is kétségbeesetten kapaszkodnak a diáklétbe, és mindent megtesznek, hogy elodázzák a továbblépést.

Baumbach a későbbiekben sem vált hűtlenné kamaszlelkű értelmiségi hőseihez, a Frances Ha-val azonban magához a konkrét témához is visszatért. A személyességet ezúttal a címszerepet alakító és a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Greta Gerwig biztosítja, aki részben a Greenbergben – a rendező előző filmjében – játszott figurája, részben saját élményei nyomán alkotta meg Frances karakterét.

Az Y-generációhoz tartozó, 27 éves lány papíron nem sokban különbözik mozgóképes sorstársaitól. Munkája, perspektívája és egzisztenciája nincs, csak álmai. A művészi ambíciót dédelgető New York-i hipszterek gondtalan mindennapjait próbálná élni, de tánckarrierje megreked, a társulatában csak gyakornoki pozícióig viszi. Mégsem hajlandó „rendes” munkát vállalni, és az érzelmi elköteleződésre sincs még felkészülve – amikor a film elején a barátja komolyabbra szeretné fordítani a kapcsolatukat, szakít vele. Részben azért, mert nem szeretné feladni a barátnőjével közös albérletet. Sophie-val tökéletesen megértik egymást, igazi lelkitársak, olyanok „mint egy idős leszbikus pár, akik már nem fekszenek le egymással”. Éppen ezért éli meg árulásként, amikor Sophie, a „megkomolyodás” útjára lépve, összeköltözik a vőlegényével.

Ha a történet önmagában nem is hat a reveláció erejével, Baumbach gondoskodott róla, hogy sem a hasonló témákat boncolgató mumblecore-filmek, sem a saját munkássága plagizálásával ne lehessen megvádolni. A Frances Ha ugyan felismerhető forrásokból merít, hangulata, stílusa mégis megfellebbezhetetlenül unikális. A New Yorkot sajátos, egyszerre realista és nosztalgikus fénytörésben láttató, hangulatos montázsainak köszönhetően legalább annyira városfilmnek minősül, mint a szintén fekete-fehérben forgatott Woody Allen-féle Manhattan. Tetten érhető a korai francia új hullám hatása is, nem csak a Négyszáz csapásból, a Családi fészekből vagy A megvetésből kölcsönzött zenei tételeken, de a fejezetekre tagolt szerkezeten és az egyes képi megoldásokon is. Ezek a formai játékok azonban egy pillanatra sem tűnnek öncélúnak, éppen ellenkezőleg – tökéletes lenyomatai a főhős vibráló személyiségének.

A Frances Ha ugyanis elsősorban Greta Gerwig, és az általa, saját magából teremtett karakter filmje. Frances persze összetéveszthetetlenül Baumbach-i figura – olyan, a verbális önmarcangolást felsőfokon űző városi értelmiségi, aki maximálisan tisztában van saját kulturális és szociális pozíciójával, és erre természetesen reflektál is folyvást. A különbség közte és előképei közt „mindössze” annyi, hogy Frances-t még a legkomolyabb viszontagságok sem törik meg. Minden emberi számítás szerint depressziósnak és reményvesztettnek kellene lennie, mint a Greenberg címszereplőjének, és bár valóban akadnak melankolikusabb pillanatai, személyiségétől idegen a tartós és mély önsajnálat. A felnőtt külseje mögött egy esetlen és infantilis kamasz rejtőzik – a burleszk legszebb hagyományaihoz méltón Gerwig nem csak az arcával, hanem egész testével játszik –, aki mindent kimond, ami eszébe jut, de éppen ez a spontaneitása és keresetlen őszintesége teszi elbűvölővé.

Mike Leigh Hajrá boldogság!-ához hasonlóan a Frances Ha is lehetne egy kisiklott, kudarcos élet szomorú története, de végül mindkét film – hála az önfeladásra nem hajlandó, megtörhetetlen női főhősöknek – a féktelen életörömöt hirdeti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11653