KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Angyalok és rovarok

Zoológus pácban

Csejdy András

A viktoriánus békeidőnek olyan keletje van, hogy a vásznon még az ellenregényekből is csak a pasztell marad. Philip Haas nem ad esélyt az idillnek.

Három éve a katoliko-frusztrált amerikai-olasz Martin Scorsese idegen területre tévedt: egy újabb pszichokrimi helyett Edith Wharton századfordulós világába, az Ártatlanság korába vezette a szenvelgő Daniel Day-Lewist. Sokak számára ez a kosztümös curük a korábbi latolgatásoknál egyértelműbben jelezte az új zsáner, a viktoriánus revideálás divatját. Talán mert túlbeszélték, ami van, a forgatókönyvírók dömpingszerűen kezdték újraolvasni a gimnáziumi kötelezőket, és hozzáláttak adaptálni a veretes, patinás szövegeket, jelenetezni a klasszikusokat.

A századelőn hiába kritizálták és analizálták untig az angolszász modernek a hazug XIX. századi televényt, a viktoriánus, edwardiánus, illetve az amerikai poszt-polgárháborús elfojtások könnyed, egészestés nagyjátékok formájában reinkarnálódnak a vásznon. Adva van az Ivory-oeuvre nagyja, az újvilági Skarlát betű, az Érzelem és értelmet pedig Emma Thompson, a trend Oscarral honorált szőke dívája szabta a kor igényeihez.

Nézzük ezeket a filmeket, gyönyörködünk a dekórumban, a tökéletesre csiszolt, aprólékosra cizellált világban, ahol rendfenntartó erő volt az etikett és biológiailag szükségszerű a társadalmi meghatározottság. Az Angyalok és rovarok ebből az újrateremtett hagyományból indul: az 1860-as években játszódó történet kezdő képsorában, rézbőrű amazonasi civilizálatlan vadak eksztatikusan táncolják körbe a szigetországba hazatérni készülő természettudóst, William Adamsont. Leplezetlenül őszinte, erotikus és zsigeri ez a közeg, a kemény vágás után bemutatott bálozó, arisztokrata társasághoz képest, ahol naturalistánk, az evolucionista előkelőség, Harald Alabaster meghívásának tesz eleget. A visszafogott dialógusokból kisül, a felfedező hajótörést szenvedett, gyűjteménye és minden ingósága odaveszett, mindössze néhány példányt sikerült kimenekítenie a hullámsírból, amit pártfogójának ajándékul hozott. A flóra és fauna szerelmesének, akinek akkora szerencséje van, amekkora nincs is: a tudománytisztelő, műkedvelő rovargyűjtő uraság a házába fogadja. Kegyelmeséknél munkához lát a becsületes, serény és szerény, talpig férfi, aki származása ellenére intelligens, szenvedélyéből adódóan bátor, mindenkivel megtalálja a hangot, egy ideális partner lenne manapság, csakhogy akkoriban vagyunk.

A korszerűtlenül demokratikus elveket valló Alabasterék kedvence minimális erőfeszítés árán elnyeri az éteri szépségű Eugenia kezét, sőt, boldogok, sőt, szeretik egymást, sőt, jó nekik az ágyban, sőt, gyermekeik születnek, egészséges, platinaszőke angyalkák, évente, rendszeresen, tisztára mint a mesében.

Csakhogy ez a mozi attól jó, hogy a vöröses-feketén megrajzolt karriersztori, pedant szociográfia és tehetséges esetrajz a kezdetektől nem stimmel, valami mindig bezavar a hihetetlenül kerek képbe: egy-egy értelmezhetetlen pillantás, Edgar, a tokás báty folyamatos kekeckedése, a ruhaszövetek és – selymek harsány színpompája, az, ahogy Eugenia dekadens halálvágya zaftos erotomániába csap át, hogy az apácafityulás szolgálók nem emelhetik fel tekintetük, s ha közeleg egy feljebbvaló, homlokukat a falnak szorítva várják, haladjon el mögöttük az uraság, vagy hogy a természetbúvárok kísérletei következtében a palota alagsorát ellepik a rovarok, mind apró jelzések arról, hogy valami nincs rendben.

Ehhez a fojtogató atmoszférához képest jelentéktelen érdem az intelligensen eldeklamált társadalomkritika, a szalondarwinista dialógusok szórakoztató szimbolikája, ahogy elméletet kerekítenek a nősténypillangók szürkeségéről vagy a ménesek vérvonaláról. A rendező olyan pontos ritmusérzékkel akasztja meg a történet ívét elbizonytalanító jelenetekkel, hogy ahhoz képest másodlagos fontosságú az ismeretterjesztő filmként rögzített La Fontaine-i parabola a hangyatársadalomról, amelyből kiderül, a termeszvár életének tanulmányozásából messzemenő következtetések vonhatók le a kapitalista viszonyokra, az emberi természetre és történetünk konkrét szereplőire. A tésztaképű Alabasterné asztmatikus rohama, a buján szomorú, terhes Eugenia hisztérikussága, és a mediterrán beütésű, művelt protoszüfrazsett, a távoli rokon, Matty Crompton laza csuklómozdulatainak hangsúlyozott jelentősége folyamatosan a fenyegetettség érzését keltik, és fogalmunk sincs, merre tartanak a szálak.

Ez a díszlettervezett világ, amelyet egyre többen forgatnak mostanában, Haasnál perverz meglepetéseket tartogat. Ami van olyan meghökkentő és mulatságos, mint, mondjuk egy nonszenszet a háztájról, az EB-döntőt követő, visszafogott ceremónia, ahol a csuromvíz futballisták kezébe királynői felség helyezte a medálokat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/08 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=329