KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szűzforrás

A megrendült bizonyosság

Kovács András Bálint

 

Ingmar Bergman életműve számszerűen is jelentős. Eddig elkészült negyvenkét művével a hasonló formátumú alkotók közül legfeljebb Buñuel hasonlítható hozzá. Ez a termés a filmművészetben körülbelül annyit jelent, mint Balzac La Comédie Humaine-jének nyolcvanhat regénye az irodalomban. De mint ahogy Balzac majdnem száz regényének csak egy töredékét tartja számon az irodalomtörténet jelentős műként, Bergman filmjeinek is csak mintegy egyharmada él a filmművészeti köztudatban. A maradék kétharmad részt már csak a filmtörténészek ismerik. Ebbe a kétharmad részbe tartozik huszonegyedik filmje, a Szűzforrás is, amely 1960-ban Oscar-díjat kapott. A mester „közlekedési balesetnek” nevezte a filmet. A francia kritika pedig lemondott Bergmanról, aki ekkor már túl volt a Fűrészpor és ragyogáson, a Hetedik pecséten, A nap végén, és a világ már ismerte a nevét. Pedig az igazi Bergman még csak ezután következett.

A Szűzforrás egy középkori legendát mesél el, mely szerint egy gazdag paraszt keresztény lányát, aki fogadott (és pogány hitű) testvérével útra kel, hogy gyertyát vigyen a szomszéd falu templomába, az úton két pásztor megerőszakolja és megöli. A lányról lehúzzák szép ruháját, és megvételre kínálják a lány szüleinek. Felismervén a ruhát, az apa kegyetlenül lemészárolja a két pásztort, és falhoz vágja ártatlan kistestvérüket is. Mikor felemelik a lány holttestét a tisztáson, forrás buzog fel alóla. Az apa megfogadja, hogy saját kezével templomot épít ezen a helyen.

A történetet nagyon szépen meséli el a film. Ám maga a legenda nem rendelkezik azokkal a gondolati hangsúlyokkal, amelyeket Bergman ekkori filmjeiben olyan fontosnak tart kiemelni. A történet Isten dicsőségével, a csodával ér véget, de Bergman nem térítő filmet akart csinálni, sőt éppen a hit megrendülésére keresett magyarázatot. A legenda, úgy látszik, erre nem adott megfelelő alkalmat, bár Karin, a meggyilkolt keresztény lány jellemrajzával a rendező némileg kérdésessé teszi mártíromságát. Isten dicsősége iránti kételyeit mégsem az egész történet fogalmazza meg, hanem egy retorikus monológ a film végén, melyet Töre, az apa mond el: „Látod, Isten, az ártatlan gyermek halálát és a bosszúmat, te mindezt megengedted. Nem értelek, nem értelek... De azért bocsánatot kérek. Mert nem tudok másképp a kezeimre nézni, és nem tudok másképp élni...” Töre monológját azért érezhetjük ellentmondásban levőnek a legenda Istenbe vetett egyértelmű bizalmával, mert egy olyan gondolati folyamat eredménye, amely a filmben nem jelenik meg. A monológ nélkül a film a keresztény hit győzelme a gonosz pogány természeti erők felett. Monológgal: e hit támasznélküliségének felismerése.

 

*

 

Nem érdemes, és talán nem is illendő sokat beszélni arról, hogy miért nem igazán jó film a Szűzforrás. Beszéljünk inkább arról, hogy hol foglal helyet a bergmani életműben.

Ha van szerves életmű, akkor Bergmané az. Bárhol nézünk bele, mindig ugyanazt látjuk: az ember küzdelmét végső magányával. Az ötvenes évek három nagy filmje három különböző téma kapcsán fogalmazza meg ezt: a Fűrészpor és ragyogás Bergman leggyakoribb témájából, a férfi-nő kapcsolatból, A nap vége a személyiség önvizsgálatából, A hetedik pecsét pedig a középkori legendavilágból indul ki. Az első két téma vezérmotívuma Bergman életművének, a mítoszok és legendák világával azonban a Szűzforrás után nem találkozunk többé. Bergman világa – egyelőre – huszadik századivá válik. Az életmű tematikájának szempontjából a Szűzforrás érdekessége az, hogy ember és Isten, avagy ember és halál közti párbeszéd mitologikus, legendaszerű megközelítésének zsákutcáját jelenti. Hogyan magyarázható ez az életműből?

Az egész oeuvre-t áttekintve azt látjuk, hogy a mitologikus megközelítés Bergman számára azt a lehetőséget hordozta, hogy az ember és transzcendencia e párbeszédét közvetlen viszonyként ábrázolja. A mítoszok és legendák világában ugyanis az embernek közvetlen viszonya van az őt irányító sorsszerű erőkkel. A hetedik pecsétben a Halállal való allegorikus párbeszéd, a Szűzforrásban Istennek a csodában való megnyilvánulása jelenti ezt a közvetlen viszonyt. Ameddig ez a kapcsolat felmutatható, addig mindig van remény arra, hogy az ember létének nagy kérdéseire megnyugtató választ kaphat. Igaz, ez egyik műben sem történik meg. A hetedik pecsétben a lovag hiába faggatja a Halált, a Halálnak nincs mit válaszolnia. A másik filmben hiába fakad fel a forrás, Isten nem akadályozta meg a bűnök elkövetését. „Pozitív” bizonyosság tehát nincs, de a hit még nem vész el. Mármost a Trilógia első két darabjában Bergman éppen a hit elvesztéséről szól: a „megszerzett és a megértett bizonyosságról”. De arról a „negatív” bizonyosságról, hogy az ember ebben a párbeszédben csak önmagával beszélget. Vagyis megszünteti a közvetlen viszonyt az ember és a transzcendencia között, mert megszünteti a belé vetett hitet. A mítoszok és legendák világa így elveszíti funkcióját, és a „megértett bizonyosságot”, Isten végleges elvesztését Bergman már a modern kor emberének élményeként ábrázolja.

A lovag nem elégszik meg a hittel, tudni akarja, mi vár rá. De Töre még megpróbálja önmaga megerősíteni hitét, mert a világból nem kap megerősítést. És ezzel mintha olyan utat tett volna meg Bergman a Szűzforrásban, amelyen már A hetedik pecsétben túljutott. Mert a Halál válasza megadja a bizonyosságot a lovagnak: nincs semmiféle titok. A halál: a semmi, vagyis hogy a keresztény hit – illúzió. Csakhogy itt még nem vonja le a konzekvenciát. A Szűzforrás azonban nem megy tovább ezen az úton, hanem tovább firtatja a hit lehetőségét, de úgy, hogy Isten létének kérdését nem teszi fel. Mintha Bergman itt még egyszer megpróbálta volna megragadni a legmélyebb gyökereit annak a hitehagyásnak, amelyről a Trilógia tanúskodik.

Míg a keresztény hit a Trilógia első két darabjában egy „általános világállapottal” (Hegel) áll szemben – és a harmadik darab ennek a „világállapotnak” mint „negatív lenyomatnak” (Bergman) a felmutatása –, addig a Szűzforrásban maga az emberi természet válik a keresztény isten számára ellensúlyozhatatlan erővé. Vagyis Bergman itt úgy fogja fel a kereszténységet, mint az emberben rejlő vad, pogány erők legyűrésére irányuló kísérletet. De a film vége Töre monológjával azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a pogány erőkön való felülkerekedés istennek tetsző, ám mégis az ember erőfeszítésén múló tett. Töre nem érti istenét, de úgy érzi, hogy a belé vetett hit nélkül nem tudna élni, és ebben meg is nyugszik. A Tükör által homályosan már levonja a konzekvenciát: „Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létének, vagy a szeretet maga az Isten. De ez már nem is számít” – mondja David. Vagyis Isten ennek az erőfeszítésnek – a szeretetnek – metaforájává válik. A későbbi filmek fényében úgy tűnik, mintha a Szűzforrás annak a folyamatnak az első fázisát próbálta volna megragadni, ahogy Isten egy transzcendens létezőbe vetett hitből egy metafora tudatává válik.

Igaz, hogy a filmben a pogányság és kereszténység áll szemben egymással, csakhogy nagyon furcsa, legendához nem illő formában. A kereszténység, mint a jó princípiuma tulajdonképpen nem is jelenik meg, ugyanis a film minden fontosabb szereplőjén eluralkodik valamilyen „Istennek nem tetsző” erő. A csoda ennek ellenére megtörténik, de nem úgy, hogy ezáltal a pogány győzetik le, hanem hogy a keresztények oldoztatnak fel bűneik alól. A szereplők bűnei mind valamilyen végzetes emberi gyengeségből fakadnak. Karin, az áldozat, hiú, kacér és hazudós; Ingeri, lelenc testvére először is pogány, azután irigykedik testvérére, el is akarja veszejteni, és ez sikerül is neki. A pásztorok állati kegyetlenséggel végeznek Karinnal, az apa pedig indulatában megöli a pásztorok ártatlan kistestvérét is. Alázat, önmegtartóztatás és igazságosság keresztényi erényei nemigen gyakoroltatnak ebben a világban, és az apa értetlensége abból származik, hogy látja: Isten mint külső hatalom nem képes befolyásolni az emberi természetet. Töre tehát nem tapasztalja Isten hatalmát, de egyetlen lehetőségének érzi azt a hitet, hogy a pogány uralma megtörhető a világban. A keresztény hit győzedelmeskedik a filmben, de Töre már tudja, hogy hatalma nem mindenható. A „szeretet istene” nem legyőzi a „gonosz természeti” erőket, hanem meggyőzi az embert arról, hogy ezek legyőzhetőek. De azt, hogy mit jelent ez a hit, Bergman e legenda kapcsán nem tudta elmondani, vagy lehet, hogy nem is akarta. Vagy talán maga sem volt egészen biztos a válaszban.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ezen az úton nem ment tovább, nem próbálta többé megérteni Isten létét az élet abszurditásának ellenére. A Trilógia konzekvenciája már egyértelmű, és további filmjeiben az Isten nélküli világ már evidencia, „általános világállapot”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6833