KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Korczak

A gyerekek szebben halnak meg

Pályi András

 

Ismét egy Wajda-film, amely el is jutott hozzánk, meg nem is. Azaz inkább nem, hisz mindössze két fővárosi vetítése volt (a Lengyel Kultúrában, illetve a Bem moziban), de legalább annak, aki látni akarta, módjában állt megtekinteni. Egy film, amelyet nehéz lenne néhány szóval összefoglalni vagy jellemezni, hisz művészi világát, eszközeit, hatását tekintve mindenképp paradox alkotás. Természetesen hozzáfűzhetném: ahogy ezt már a nagy Wajda-művekkel kapcsolatban megszoktuk. Dehát Wajda kiemelkedő alkotásai közé tartozik-e a Korczak? Azt is kérdezhetném, mitől nagy egy film? Csak attól, ha új látásmódot képvisel, ha új fejezetet nyit a filmművészetben, netán a műfaj kiaknázatlan stiláris vagy kommunikációs lehetőségeire irányítja a figyelmet? Vagy elegendő a nagysághoz a szuverén alkotóegyéniség, akiről amúgy tudvalevő, hogy a kor ütőerén tartja a kezét? Vagy épp ez utóbbi a lényeg: a gondolat, az „üzenet” korszerűsége, aktualitása? Nos, elsősorban épp e vonatkozásban érzem paradoxnak Wajda filmjét.

A Korczak egy nagy művész jellegzetes „öregkori” alkotása: miközben a jelen sorsfordító történelmi pillanat és a közép-kelet-európai térség egyik (úgy látszik, ismét forró) témájához nyúl, egyáltalán nem töri magát azon, hogy időszerű legyen, épp ellenkezőleg, a művet, amellyel előáll, akár antifilmnek is nevezhetnénk, legalábbis abban az értelemben, hogy a filmvilágban tapasztalható új törekvések és technikák kihívására valójában teljes negligálásukkal felel. Ót végül csak az érdekli, hogy valahára leforgathatta a filmet Janusz Korczakról, ami éveken-évtizedeken át cenzurális akadályokba ütközött, s – takarékosságból-e? vagy inkább az egyszerűség kedvéért? – visszatér tulajdonképpeni anyanyelvéhez, a fekete-fehér filmhez; a Hamu és gyémántból, a Csatornából, stb. a magyar néző számára is ismerős „történelmi realizmushoz”, amelyben a hősök funkcionális jellemrajza, a szimbólumokra hangolt (lengyel) nemzeti hagyomány sajátosan ötvöződik a modern film feszes dramaturgiájával és tömör dialógusigényével. Olyan gesztus ez, amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak. Kivételes presztízs és nem mindennapi művészi önismeret kell hozzá, hisz a nyelv, amelyen megszólal, első benyomásra anakronisztikus, mégis paradox módon hozzásegíti, hogy a lényegről beszéljen.

Mi a lényeg?

Kicsoda Janusz Korczak (1879– 1942), akiről Wajda filmje szól? Úgy tűnik, egy-két mondat erejéig erre a kérdésre is ki kell térnünk. Ki volt hát ez a Henryk Goldszmit, aki Párizsban és Berlinben tanult medicinát, aki zsidó polgári családból származva, tudatosan vállalta az asszimilációt, ezért is lengyelesítette a nevét, de sosem keresztelkedett meg, és soha, még a gettóban, még fizikai erőszakra sem volt hajlandó kitűzni a sárga csillagot? Ki volt ez a korát megelőző liberális pedagógus, aki már a tízes években „a gyermekek tiszteletéről” írt neveléstani tanulmányokat, gyermeklapot szerkesztett, amit a gyerekek maguknak írtak, s a zsidó árvaházban, aminek megszervezését és vezetését a harmincas években élete fő művének tekintette, gyermekönkormányzatot hozott létre? Ekkorra már – még a náci téboly elszabadulása előtt – európai hírű orvostudósként tartották számon, hazájában az egyik legnépszerűbb gyermek- és ifjúsági írónak számított, a rádióban mint „Öreg Doktor”, saját gyermekműsort vezetett, amelyet 1936-ban érthetetlen módon (?) leállítottak. Andrzej Wajda és a forgatókönyvíró Agnieszka Holland feldolgozásában egyébként itt kezdődik a történet, s a film a Korczak-sztori legdrámaibb, erkölcsileg – sőt túlzás nélkül mondható: történetfilozófiailag – legkritikusabb fejezetét (voltaképp fináléját) adja elő, azt, ami Lengyelország német megszállása után következett. A Korczak-féle árvaházat előbb „csak” áttelepítették a gettó zárt falai mögé, majd amikor a gyermekeket is marhavagonokba zsúfolják, a 63 esztendős doktor elkíséri őket a terblinkai gázkamrába, annak ellenére, hogy árja jóakarói és egykori tanítványai (hisz korábban a varsói szabadegyetemen is tanított) előkészítették számára a szabadságba vezető egérutat.

 

*

 

Valóban úgy látszik, a Wajda-film nemcsak alkalom, hanem megkerülhetetlen kényszer is, hogy az újabb lengyel történelem e nálunk szinte teljesen ismeretlen, kivételes erkölcsi nagyságáról szót ejtsünk. Nálunk ismeretlen, mondom, s nyilván nem véletlenül az, hisz mitikus alakját, mely a legendás Maximillian Kolbe figurájával vetekszik, a lengyeleknél is sokáig csak az élő emlékezet és a szájhagyomány őrizte. Kolbe atya, a katolikus pap esetében is, aki Auschwitzban a rabok megtizedelése alkalmával önként vállalta a halált egy sokgyermekes családapa helyett (aki azután valóban túlélte a lágert), lenyűgöző a lelki készenlét és a heroizmus; ám az ő alakja az utókor számára – mind erkölcsileg, mind politikailag – sokkal inkább fel-dolgozhatónak bizonyult: az egyház szentté avatta és a nemzeti köztisztelet megajándékozta az igaz mártíroknak kijáró glóriával. Korczak doktornak viszont nemcsak, hogy a túlvilági megdicsőülés hiú reménye nem adatott meg, s aligha foglalkoztatta az utókor elismerése, de sokkal összetettebb erkölcsi dilemmával kellett szembenéznie, minthogy igaz humanistaként ekkor már valóban csak a kétszáz árva gyermekért érzett felelősséget. Még az utolsó pillanatban is szélnek ereszthette volna őket, s akkor a maguk módján nyilván szökni próbáltak volna, a kétszázból néhány talán túlélte volna az egész iszonyatot (valóban túlélték volna? s ha igen, hogyan, miféle szörnyűségek árán?), s legtöbbjüket azonban minden bizonnyal lelövik a gettó falánál, akár a kutyákat. De hogyan is választhatta volna ezt az utat, ha egyszer oltalmat és biztonságot ígért, és adott is eddig nekik? Vajon e puszta életbenmaradás mindig, minden körülmények közt a legtöbb? Korczak tudott vakmit, amit kevesen tudunk, ő, aki primitív „elfekvő kórházat” szervezett a gettóban a haldokló gyerekeknek, leírhatta naplójában (Wajda filmjében csaknem minden Korczak-mondat ebből a gettónaplóból van, amelyet Igor Newerly mentett meg az utókornak), hogy „a gyerekek szebben halnak meg”, mint a felnőttek, ha halálukban is megőrizhetik „gyermeki méltóságukat”. Fölismerte hát, hogy egy ponton az élettartam értéke viszonylagossá válik, s ez az a momentum, amikor az élet tartalma összehasonlíthatatlanul lényegesebb lesz az ember számára, mint az idő; azaz megértette, hogy a lehető legrövidebbre szűkített életet is méltósággal és önbecsüléssel kell leélni. Wajda egy előzetes nyilatkozatában arról beszélt, hogy Korczak doktor előtt nem is állt választás: ha tisztességes volt és tisztességre nevelte a gyerekeket, akkor az adott körülmények között áldozattá kellett neki is, a gyerekeknek is válniok. Ez igaz, mégsem a teljes igazság, hisz Korczakot az tette rendkívüli egyéniséggé, hogy nem roppant össze a vállalt erkölcsi teher és a sejthető szörnyű vég súlya alatt, hogy képes volt a gyerekekbe átültetni felismeréseit az élet értelméről és tartalmáról, képes volt ébren tartani bennük „gyermeki méltóságukat”.

És éppen ettől kényes téma a Korczak-történet. Az volt a múltban és az ma is, noha kissé másképp. Tudniillik érinti a lengyel-zsidó viszony minden neuralgikus pontját, s Korczak alakja nem is idézhető meg másképp, csak mint szembenézés e tragikus ellentmondásoktól és erkölcsi zsákutcáktól terhelt kérdéskomplexummal, szembenézés a múlt sok tekintetben tisztázatlan és elsősorban ezért nyomasztó örökségével, jelenig ható megoldatlanságával.

 

*

 

Ki felelős azért, hogy Lengyelország a holocaust földje lett?; ki felelős mintegy hárommillió lengyelországi zsidó haláláért?; csak a nácik vagy a háború előtti lengyel antiszemitizmus is?; miért nem tettek többet a lengyelek a zsidók megmentéséért?; nem volt rá lehetőségük?; a saját bőrüket féltették?; vagy éppen a zsidók „beletörődése”, passzivitása volt az ok? Ne feledjük, hogy a lengyel zsidóság csak elhanyagolható mértékben asszimilálódott, valójában különálló etnikumként élt, anyanyelve is a jiddis volt. Így a megszállt országban egy szökött, deportált zsidónak összehasonlíthatatlanul kisebb esélye lehetett arra, hogy üldözői elől „felszívódjon”, mint mondjuk, egy lengyelnek. És mégis, nem tűrték-e túl sokáig a zsidók ellenállás nélkül meghurcoltatásukat?... De felhozható-e egyáltalán érvként az áldozatok passzivitása a népirtás gépezetének beindulása után? Vagy ez már az utókor visszavetített szempontja? Ki kit vádolhat utólag? Ilyen és ehhez hasonló, pro- és kontra kérdések szinte vég nélkül szaporíthatok. S egyelőre szaporítódnak is. Egyrészt a nyugati – főleg az amerikai – zsidóságban igen erős lengyelellenesség vagy legalábbis a lengyelség szerepének kritikus megítélése uralkodik: ők nemcsak az antiszemitizmust vetik a lengyelek szemére, hanem a vészkorszakban tanúsított közönyüket is. (Ismeretes, hogy a zsidók mentésében, bújtatásában, amiért egyébként halálbüntetés járt, a lengyel lakosságnak mintegy 2 százaléka vett részt.) A lengyelek viszont azt hangsúlyozzák, hogy míg ők az első perctől, ’39 szeptemberétől fegyverrel a kezükben ellenálltak, a zsidók ellenkezés nélkül hagyták magukat a vágóhídra hajtani. Ráadásul e nézetek a legutóbbi időkig nem konfrontálódhattak, legalábbis nem a lengyel nyilvánosságban, hisz ott a zsidó-kérdés a nyolcvanas évek második feléig tabunak számított. Jellemző, hogy a lengyel-zsidó viszony első, tisztázó igényű sajtóvitája 1987-ben, az akkor erőteljesen ellenzékinek számító krakkói katolikus hetilap, a Tygodnik Powszechny hasábjain zajlott le, s kiindulópontjául Czesław Milosz-nak a negyvenes évek elején a varsói gettóról írt két verse szolgált. (A Kortárs 1988/1. száma egyébként ismertette a vitát s közölte a két Milosz-verset is.) Jellemző, hogy a Wajda-filmben is szereplő Adam Czerniakównak, a gettóbeli Zsidó Tanács elnökének, aki tiltakozásul az árvaházi gyerekek elhurcolása ellen öngyilkos lett, lengyelül vezetett naplója csak a nyolcvanas évek derekán jelent meg Varsóban, míg Izraelben héberül már csaknem két évtizeddel korábban. Természetesen az 1946-os kielcei zsidóellenes programról és az 1968-as kommunista-nacionalista antiszemita-értelmiségellenes   kampányról ugyancsak az elmúlt évben jelentek meg Lengyelországban az első tárgyilagos értékelések. S alig néhány hete látott napvilágot a Polityka című hetilapban a kitűnő történész, Krystyna Kersten tanulmánya a „zsidó kommunizmus” mítoszáról és a zsidó származásúak tényleges szerepéről a kommunista hatalom megszilárdításában. Mindebből nem nehéz rájönnünk, hogy a lengyel pártállam azért tartott a legutóbbi időkig Janusz Korczaknak vagy a hozzá hasonlóknak még az emlékétől is, mert a hagyományos lengyel antiszemitizmust politikai manipulációs eszköznek tekintették és ilyen vagy olyan előjellel alkalmazták is.

 

*

 

Mindezt szükséges volt jelezni ahhoz, hogy érzékeltessük, mitől válhat politikai darázsfészekké annak a Janusz Korczaknak a megidézése, aki egész életével és életfelfogásával a József Attila-i „én túllépek e mai kocsmán” erkölcsi attitűdjét képviselte. S mit sem változtat a körülményeken, ha Wajdát is elsősorban ez az erkölcsiség érdekli Korczakban, ehhez keres színészt Wojciech Pszoniak személyében, aki a Korczak-magatartást le tudja fordítani a természetes gesztusok nyelvére, s Robby Müller kamerája szuggesztív és hiteles figuraként hozza közvetlen közelünkbe. Andrzej Wajda egyébként sem tartozik azok közé, akik megijednek a politikai darázsfészektől, attól függetlenül, hogy A márványember és A vasember rendezője ezúttal nem kíván politikai filmet készíteni. Érdemes megfigyelnünk, milyen magától értetődően és mondhatni könnyedén érinti a fentebb jelzett lengyel-zsidó vita mindkét aspektusát: a doktor „zsidó passzivitását”, amellyel szó nélkül elviszi a kétszáz árvaházi gyereket a treblinkai gázkamrába, már-már emberfeletti heroikus tettként mutatja, míg a Korczak megmentésén fáradozó lengyel ellenállók „aktivitása” kisszerű, földhözragadt politikai taktikázásnak tűnik. Mindezt láthatóan nem azzal a szándékkal teszi, hogy bármelyik felet irritálja, nem is kíván belebonyolódni a vitájukba, csupán jelzi, hogy az az erkölcsi magaslat, ahonnan Korczak doktor tekint a világ dolgaira, meghaladja az efféle (ráadásul utólagos) vitákat. Janusz Korczak az ő szemében igazi outsider: a lengyelek közt zsidó, a zsidók közt lengyel, a taktikázgatók közt hérosz, az idealisták közt realista. Egyébként is nem a lengyel-zsidó viszony ellentmondásai felől közelít Korczakhoz, hanem jellegzetesen a maga művészi outsider-nézőpontjából: a (lengyel) nemzeti önismeret fehér foltja izgatja. Ez pedig nagyonis felül- illetve kívülállástjelent a politikailag és szellemileg egyre polarizáltabb mai Lengyelországban, tudniillik csak egy dimenziója lehetséges: az önvizsgálat.

Erre utalt Wajda már 1988 márciusában is, amikor a ’68-as márciusi események évfordulóján a krakkói Stary Teatr-ban megrendezte a Dibukot, Simon Anski jiddis nyelven írt haszid legendáját, amelyben a holtak és az élők szellemei találkoznak. De tette ezt sajátságos formában: Ernest Bryllel lefordíttatta és lengyel nemzeti verselésre átültette a darabot, amelynek színpadi megjelenítése jelképes, artisztikus hommage volt ama zsidóság emléke előtt, amely „egykor itt élt”. A Korczakot két évvel később forgatta, s közben radikálisan átalakultak Lengyelországban a politikai és cenzurális viszonyok, noha ettől függetlenül is igaz, hogy a színpadon Wajda mindig sokkal artisztikusabb, a filmen viszont drámaibb, mindenesetre a Korczak a nemzeti önismeret ugyanazon fehér foltját igyekszik fölszámolni, de homlokegyenest más, mondhatni már-már dokumentarista eszközökkel (a felhasznált korabeli német híradófelvételek stilárisan szervesen illeszkednek a filmbe). Itt értjük meg, miért volt szüksége arra az „öregkori” outsider esztétikára, amelyre bevezetőül utaltam (s természetesen kiderül az is, hogy az „öreg” Wajda is alkotói szerep, hogy megengedhesse magának e stiláris paradoxont), minthogy épp arra akar utalni, ami Korczak doktor személyiségében s megrendítő drámájában túlmutat a politikai-etnikai és egyéb tisztázatlanságokon és vitákon. Modellértékű történetet mond el az emberi sorsról és tisztességről. Ezért van szüksége a film legvitatottabb képeire: a gettóbeli zsidó alvilág felidézésére, a mulatóra, ahol a sötét üzleteket kötő kereskedők töltik éjszakáikat, a lövöldöző fiatalokra és nem utolsósorban a poétikus fináléra, a képzelt szabadulás gyönyörű képsorára, amely külön elemzést érdemelne. A külső és a belső szabadságról szól a példázat, arról, hogy az emberi történelem nagy drámai pillanataiban, amilyen 1942 is volt, különösképp a varsói gettó falai közt, választani kell a kettő között, habár a morális és humanista értékek mellett elkötelezett ember számára ez a döntés annyira egyértelmű, hogy nem is lehet választásnak nevezni. Inkább beteljesülésnek.

 

*

 

Nem Andrzej Wajda forgatta az első filmet Janusz Korczakról. Az ugyancsak lengyel Aleksander Ford, aki a hatvanas évek vége óta kényszerű nyugati emigrációban élt. 1973-ban NSZK–izraeli koprodukcióban elkészítette Korczak doktor, ön szabad című filmjét, amelynek érdekes módon épp az a Jerzy Lipman volt az operatőre, aki a Csatornát is fényképezte. A kitűnő operatőr és a lengyel szocreál egykori filmes mestereként ismert, kvalitásos rendező azonban művészileg egyaránt tanácstalannak bizonyult, amikor filmjük végén realista hűséggel próbálták felidézni Korczak doktor és a gyermekek szörnyű agóniáját a treblinkai gázkamrában: elviselhetetlenül teátrális és patetikus képsort kreáltak. Wajda más utat jár. Miután az egész történetet dokumentarista, sőt már-már anakronisztikus „történelmi realizmussal” adja elő, az utolsó filmkockán egyszerre hangot vált. A vagon, amely a doktort és a gyerekeket Treblinka felé viszi, leszakad a szerelvényről, megáll a nyílt pályán, az ajtók kinyílnak, s ők lebegve kilépnek a párás, ligetes tájba. Ott van velük az a két fiú is, akit véletlenül otthagytak a gettóban. Vagyis egyértelműen álomról van szó, a szabadulás megálmodásáról, amely azonban a vásznon jelképes tartalommal telítődik, egyfajta apoteózis lesz, átlépés a belső szabadság racionálisan felfoghatatlan tájaira. Majd megjelenik egy szűkszavú felirat, amely arról tudósít, hogy Janusz Korczak a gyermekekkel együtt a treblinkai gázkamrában végezte.

Ismeretes, hogy amikor tavaly Cannes-ban bemutatták a Korczakot, Claude-Lanzmann, a Soah rendezője antiszemitizmussal vádolta meg Wajdát, nemcsak „szemérmetlen és obszcén vigasztalni akarást” olvasva ki a film befejezéséből, de felháborodva azon, hogy a rendező a gettóbeli zsidó kereskedők és az alvilág bemutatásán rágódik, „miközben a többi zsidóról megfeledkezik”. Jellemző, hogy  Lanzmann a Le Nouvel Observateur-nak adott interjúban kijelenti: „Wajdánál már ott kezdődnek a visszásságok, hogy épp ezt a történetet választotta ki, ezt az egyéni történetet, amely eltér a zsidóság általános történetétől.” Vagyis Lanzmann csak a művészi és emberi lényeget nem akarja megérteni Wajda filmjében (ezért nevezi egyébként már Az igéret földjét is antiszemitának): az egyedi sorsban megmutatott általános érvényű drámát. Találóan jegyezte meg ezzel kapcsolatban Alain Finkielkraut, visszautalva a Soahra, Lanzmann monumentális, hat órás dokumentumfilmjére: „Lanzmann új meghatározást talált ki az antiszemitizmusra, vagyis antiszemita az, aki nem hódol az Egyetlen Film előtt”. Arról nem szól a fáma, látta-e Lanzmann a Ford-féle Korczak-film gázkamra-jelenetét, de félő, hogy azon nem háborodott volna fel.

Wajda válaszában amúgy megjegyzi, hogy „az izraeli közoktatási miniszter megnézésre ajánlja a filmet a középiskolásoknak. Ez bizonyltja a gyártók, a színészek és a rendező igaz szándékát.” A Korczak körüli viharról egyébbként bőven írt a magyar sajtó; bárcsak maga a film is eljutna egyszer a szélesebb közönséghez!

Wajda filmjében elbűvölő természetességgel mozognak a gyerekszereplők. Számomra mégis az a jelenet a legemlékezetesebb, ahol sutának és tehetségtelennek mutatják magukat. Finom és nagyszerű stílusfortély a rendezőtől: Korczak doktor nevelői célzattal gyerekszínházat csinál az árvaházban, s a gyerekek mutáló hangon adják elő Rabindra-nath Tagore szavait a múlandóságról és a halálról. Mielőtt elindulnának a végső treblinkai „kirándulásra”. Hihetetlenül tömör és mélyértelmű pillanat, bizonyosan a Wajda-oeuvre legdrámaibb kockái közé tartozik. Ahányszor eszembe jut, összeszoruló torokkal arra gondolok: valóban, a gyerekek szebben halnak meg. Iszonyatos igazság, amit nem lett volna szabad megtudnia se Korczak doktornak, se nekünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 13-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4192