Film/Tévé/RemakeA Hill House szellemeFormálódó kísértetekPethő Réka
Flanagan adaptációja csak a szellemében hű Shirley Jackson regényéhez, mindkét mű más, mint a szokványos kísértethistóriák.
Mennyiben tekinthető egy alkotás egy másik
adaptációjának, ha a történetükben mindössze annyi a közös, hogy középpontjukban
egy Hill House nevű kísértetjárta ház áll? Mike Flanagan tíz részes
horrorsorozata, a Hill House szelleme
címében ugyan egyezik az alapműként megnevezett, magyarul idén megjelent
1959-es Shirley Jackson regénnyel, ám cselekménye teljes mértékben különbözik
tőle. Nem csak a konkrét események szintjén, de dinamikájában is: amíg az
alapmű rendhagyó központi motívuma a valódi szellem hiánya, a ház egyfajta élő
organizmusként képes hatni a benne tartózkodók elméjére, addig a sorozat
manifesztálódó, kommunikálni, az embereket akár bezárni is képes
szellemlényekkel dolgozik.
A sorozat egy hét tagú
család történetét mutatja be: a szülők és az öt gyerek azért költöznek be a
hatalmas Hill House-ba, hogy felújítsák, majd drágábban eladják azt. A ház
azonban nem csak ódon mivolta okán ad ki különös hangokat, szellemek lakják,
akik éhesek az új lakókra. A cselekmény jelenidejében az öt gyermek már
felnőtt, flashbackek sorozatán keresztül ismerjük meg gyerekkorukat. Azt a
gyerekkort, amely mindegyikőjük számára maradandó mentális sérüléseket okozott.
A visszaemlékezéseket az indítja el, amikor a legfiatalabb lány, Nell
visszamegy Hill House-ba és öngyilkos lesz.
Amíg a sorozat a záró
epizódban világossá teszi, hogy a ház szellemei valóban léteznek, addig a könyv
épp ennek ellenkezőjét állítja. Az egyik legkiemelkedőbb gótikus horror-regénynek
tartott Jackson-mű arról szól, hogy négy ember: egy szellemeket kutató
antropológus, Dr. Montague, két ismeretlenül kiválasztott segítője, Theo és
Nell, valamint a ház egyik jelenlegi tulajdonosa, Luke beköltöznek az üresen
álló Hill House-ba, hogy a tudós empirikus bizonyítékokat (vagy cáfolatokat)
szerezzen a természetfeletti jelenségekről. Ahogy Stephen King a Danse Macabre című könyvében is kiemeli,
a regénynek pont az a legfontosabb motívuma, hogy az a bizonyos ajtó soha nem
nyílik ki: nem látunk szellemeket, míg a természetfölötti jelenléte egyértelmű
(például a Nellt hívogató felirat a falon).
A kísértet a klasszikus
hagyomány szerint egy halott élőlény lelke, amely képes megjelenni vagy
kapcsolatba lépni az élőkkel. A szellemekről szóló történetek nagy részében a
kísértet megjelenésének az a magyarázata, hogy az illető lelke nincs
nyugalomban, ezért nem tud a másvilágra menni. Ezek a kísértetek általában
házakhoz, fizikai helyekhez kötődnek, és addig kísértenek ott, amíg problémájukat
meg nem oldják (lásd az 1944-es A hívatlant,
ahol az anya a gyermeke meggyilkolását igyekszik megakadályozni a túlvilágról
is, vagy a Spielberg-Hoope páros inkább gusztustalan, mint félelmetes horrorját,
az 1982-es Poltergeist-et, amely
szintén ezzel játszik el: a holtak azért jönnek vissza, mert sírhelyeikre
lakóparkot építettek). Más esetekben maguk a lelkek gonoszak és szándékosan maradnak
az élők között (mint az 1961-es Az
ártatlanok, ahol a gyerekeket szállja meg a gonosz halott, vagy Az ördög házának legendája (1973), ahol
a ház megalomán ura kísért, mert halála után is egyedül magának akarja az
épületet). Ezekben a történetekben valóban meg is jelenik, alakot ölt
valamilyen formában a sértett, nyugtalan szellem, látja a néző és a történet
szereplői is. Ezzel a tradícióval áll szemben a Jackson-féle Hill House szelleme, ahol a ház jelenik
meg önálló létezőként, már akkor gonosz volt, amikor megépítették:
megálmodójának feleségét „be sem engedi” az épületbe, a nő a behajtón hal meg
rejtélyesen. (Ebből a szempontból Jackson regényének kortárs párdarabja Sarah
Waters 2009-es regénye, a társadalomkritikával átitatott A kis idegen, amelyből szintén idén készült filmes adaptáció.) Robert
Wise 1963-as filmfeldolgozása, A ház
hideg szíve még hűen tükrözi vissza Jackson világát: olyan
kísértetház-horror, amelyben nincs kísértet (a hasonló példákból inkább az
derül ki, hogy szellem helyett egyszerűen ember áll a dolog mögött, mint az
1959-es Ház a Kísértet-hegyen
esetében is). Ezzel ellentétben az idei Flanagan-adaptációban a szellemek már
megjelennek, ám egészen mást akarnak, mint az megszokott.
Mike Flanagan egy
interjúban elmondta, hogy olyan sorozatot szeretett volna készíteni, ami akkor
kezdődik, amikor a többi kísértetházas film véget ér: miután a lakók
megszabadulnak a szellemektől és új életet próbálnak kezdeni, bár az emlékek
még kísértik őket. A rendező a tények
szintjén kizárólag apró utalásokkal, tisztelgésekkel kapcsolódik az eredeti műhöz.
Szereplőit a regény hőseiről nevezi el, sőt beemel egy Shirley nevű karaktert
is, ő az, aki demisztifikálja a szellemvilágot (ahogy Jackson is tette a saját
alkotásában): gyerekkori sokkos találkozását a halállal úgy dolgozza fel, hogy
temetkezési vállalkozó lesz, halottakat készít elő a temetési szertartásra, a holtak
testi mivoltát hangsúlyozva ezáltal a szellemmel szemben. A regény kapcsán
többen felvetették, hogy a Jackson által ábrázolt Theo esetleg leszbikus,
Flanagannél a karakter nyíltan az (akárcsak a regény másik moziadaptációjában,
az 1998-as Az átokban), és az
alapműben meglévő telepatikus képessége egyfajta kézrátételes szupertudásként jelenik
meg. Megidézi az alapmű ikonikus „de akkor kinek fogtam a kezét a sötétben” jelenetét,
sőt Dr. Montague is hasonló szerepet kap a sorozatban, mint a regényben:
utóbbiban ő az, aki kutatásához ismeretlenül elhívja Nellt, míg előbbiben ő
Nell pszichológusa, aki terápiaként javasolja a lánynak, hogy térjen vissza
Hill House-ba. A lány meg is teszi, ekkor lesz öngyilkos – így közvetetten
mindkét esetben a doktor a „felelős” a lány öngyilkosságáért. Ám az utalásokon
kívül valódi párhuzamot a regény és a sorozat szereplői között nem találunk.
A Jackson-regény ugyanazokkal
a sorokkal kezdődik és zárul: „Hill House továbbra sem a józan ész
territóriumán állt, de a dombok között magasodva magába zárta a sötétséget,
ahogy azt már idestova nyolcvan éve tette, és akár újabb nyolcvan évig tehette.
Odabent a falak továbbra is kitartanak, a téglák pontosan illeszkednek, a
padlózat masszív, az ajtók ésszerűen be vannak csukva; Hill House fa- és
kőszerkezetein megült a csend, és akármi is járkált odabent, egymagában
járkált.” Ezt Flanagan adaptációja is átveszi, azzal a különbséggel, hogy a
mondatok nála a történet végére megváltoznak. A központi motívum mind
Jacksonnál, mind Flanagannél ugyanaz: világunkban nem minden racionális, ezért tőlünk
is függ, hogyan értelmezzük azt, ami körülvesz bennünket, és hogyan hat az
elménkre mindaz, ami irracionális. Amíg a regényben ez utóbbi egy pusztító erő,
amely összezavarja Nell elméjét, és a lányt öngyilkosságba kergeti, addig Flanagan
továbbgondolja a szerepét. Nála a természetfelettitől való félelmünk ugyan a
logika visszautasítása, de, mint azt egyik karakterével kimondatja, ugyanez
igaz a szeretetre is: az is egy „természetfeletti” erő, ami irracionális
dolgokra vesz rá minket. Sérült karakterein keresztül azt mutatja meg, hogy hiába
zárkózunk el ettől, hiába építünk falakat magunk köré, akkor sem tudjuk kizárni
a külvilág nem egzakt jelenségeit. Ez pedig reflektál mindarra, amit Jackson
mutat meg a regényben: az ő történetében egyedül Nell az, aki védtelenül áll a
természetfeletti elmebolygató hatása előtt, a lány, aki teljes szeretetnélküliségben
és magányosan él.
Flanagan tehát egyfajta
közönségbarát pszichologizáló üzenettel dolgozta fel mindazt, amiről számára Jackson
regénye szól, nem csak továbbgondolva a mű karaktereit, de megmagyarázva annak
pszichológiai olvasatát is. Így adaptációjában megváltoznak az ismert sorok, nála
a történet végén már nem egyedül, hanem együtt járkálnak mindazok, akik Hill
House falain belül járnak. Flanagan szellemei pusztán azért veszik rá az
élőket, hogy öljék meg a házban tartózkodókat, mert nem szeretnének magányosak
lenni. A rendező számára pedig mindez azt jelenti, a kísértetek nem rossz
szándékból gonoszak: a szellem megnyugszik, ha már nincs egyedül.
Az alapműként megjelölt
regényt és az idei sorozatot tehát legerősebben az köti össze, hogy mindkettő
máshogy viszonyul a kísértet-jelenséghez, mint az a hagyományos rémtörténetekben
megszokott. Míg Shirley Jackson egy házat tett élő organizmussá, ami képes
hatni a benne tartózkodók elméjére, addig Flanagan metaforaként használja a
szellemeket, szó szerint értelmezve, hogy kísérteni nem csak a
természetfeletti, hanem emlékeink, múltbeli tetteink, kapcsolataink is képesek.
Szellemei ugyan testet öltenek, de nem önmagukban van jelentőségük, hanem azon
keresztül, amit jelképeznek. Bár ez az erőltetetten moralizáló konklúzió nem a
legerősebb pontja a sorozatnak, szerencsére nem is dominálja a tíz epizódot: a
Hill House szelleme izgalmas, feszültséggel teli horrorsorozat, de nem
tekinthető a Shirley Jackson-klasszikus adaptációjának.
A Hill House szelleme (The Haunting of Hill House) – amerikai,
2018. Rendezte: Mike Flanagan. Írta: Sharley Jackson regényének
felhasználásával Mike Flanagan, Meredith Averill, Scott Kosar, Jeff Howard. Zene:
The Newton Brothers. Szereplők: Michiel Huisman (Steven Crain), Carla Gugino
(Olivia), Timothy Hutton (Hugh), Elizabeth Reaser (Shirley), Oliver
Jackson-Cohen (Luke), Kate Siegel (Theo). Gyártó: Paramount Television /
Flanagan Films. Bemutató: Netflix. 10x42-71 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
