KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Pusztuló műemlékeink nyomában

Miklós Pál

 

Járt a Televízió Képzőművészeti Osztályának egyik munkacsoportja a szerkesztő Ézsiás Anikó és a rendező Szakály István vezetésével. Bejárták az országot, sok-sok műemléket felkerestek (jó félszáz helyszínen jártak), érdekelteket, érintetteket és szakembereket kérdeztek sorra. Egy éven át készült anyagukból nyomasztó helyzetképet tártak a televíziónézők elé, négy fejezetben kérdező „krímit”.

Ki a felelős? – teszi fel a kérdést az első rész címe. Rövid riporteri eligazítás után (van 8 és fél ezer nyilvántartott műemlékünk, ebből kb. 2000 igen értékes „első osztályú” – tehát vagy 100 szorulna évente komolyabb gondozásra, hogy legalább a javát két évtizedenkint sorra vehessük) egymást váltják a pusztulás, romlás képei. Lenyakazott szobor, megdézsmált falutemplom, berogyott tetejű kastély, gaz fölverte kert. S aztán a pusztulás tanúinak és „adminisztrálóinak” a faggatása: miért nem hozatja rendbe a tsz a magtárnak használt kastélyt? Miért kellett a 15 éve restaurált várat életveszély miatt most részben lezárni? Ki hordta el a kastély falait s mikor? Kinek lenne kötelessége a műemlék gondozása? Megnyugtató felelet nincs: a fosztogatás még a háború után történt, a tulajdonjog nincs tisztázva, nincs pénz a gondozásra, vagy ha volna is, a tulajdonosnak nem érdeke a rendbehozatal.

Műemlékromok romműemlékek címmel folytatja a kérdezést a második rész. Főként a már egyszer rendbe tett, konzervált műemlékek, köztük a romos állapotban megőrzöttek és a kövek, kőtárak gondozásának nehézségei, költségei és, gyakran, újra pusztulásnak indulásuk a főszereplők itt. A képek egy része már ismerős, de az először látottak is azokat ismétlik: vizes, salétromos falak, gúlában pusztuló kövek. A szakemberek további nehézségeket sorolnak elő: az újonnan feltárt műemlékek azonnali gondozásba vételére ritkán van mód, az állandó „szervizelés” is nehezen megy.

Műemlék gazdát keres – hirdeti a harmadik rész címe. S a látottak és hallottak alapján ismét kétely fogja el az embert: az se jó, ha a barokk kastélyban iskola vagy bíróság működik, de az se jó, ha üresen áll. A tervhivatal szakembere is kétértelmű választ ad: az új és korszerű felszereléssel tervezett épület sem drágább, mint a helyreállított műemlék, viszont a réginek az üzemeltetése biztosan többe kerül – tehát a nemzeti kincs féltése kell ahhoz, hogy vállalják. A szakember javaslata: állami hozzájárulás kárpótolja az ilyen többletköltségért a nemzeti felelősségtudatot. De ha mindez meglesz – valamikor –, akkor sem lesz minden rendben. Mert – A műemlékek orvosai, akikről a negyedik rész szól, egyre fogynak: a mai építőipar már nem ismeri az ötven évvel ezelőtt még uralkodó kézműipari technológiákat, a régi – olykor univerzális – szakmunkás kiveszőben van. Rájuk pedig nem is csak a műemlékeknél lenne szükség, hanem az ország régi épületállományának a folyamatos felújításához is. A magántulajdonban levő műemlék lakóházakról is szó esik, de a konzerválás legújabb technikai eszközeiről is. Újra találkozunk a már ismerős képekkel, romladozó falakkal, beszakadt fedélszékekkel, no meg a nyilatkozó szakemberekkel. Igaz, néhány rokonszenves kőművessel és áccsal is – amint az előző részben is felvillant egy képsor a jó kezekben levő műemlékekről. De az összbenyomás most sem más, mint az első kérdések után: nyomasztó s kiúttalan helyzet.

Ha ez volt ennek a dokumentum-anyagnak a célja, akkor sikeresnek mondható. Hatásos televíziós publicisztikát láttunk: egy közérdekű kérdésnek elvi szinten és művészi eszközökkel történő bemutatását. De valóban erre van-e szükség ebben a kérdésben? A szakemberek azt mondják, hogy erre is: műemlékeink pusztulásának egyik okozója a közömbösség, nemtörődömség, hanyagság. A szemlélet megváltoztatása, a figyelem és a lelkiismeret ébresztése érdekében tehát bizonyosan hasznos lehet egy ilyen film. Igen. egy – de négy? önkéntelenül is a Nézőpont néhány hónappal korábbi, terjedelmében is a publicisztikai műfajhoz illő adására gondol az ember: abban egy óra alatt ezek a kérdések – sokszor képileg és nyilatkozó szakember személyében is azonos módon – jórészt sorra kerültek. De a Nézőpont kiegyensúlyozottabb összképét adott: eredményeket és gondokat egyaránt bemutatott, a kérdéseket jobban marokra fogta, s a válaszokban ott is meglevő kételyeket, megoldásra váró gondokat a maguk helyére, egy intézmény erőfeszítései és bizakodó tervei közé illesztette. Akkor nem jutott eszembe, hogy a néhány éve nálunk ülésező nemzetközi műemlékvédelmi konferencia külföldi vendégei talán csak udvariaskodtak, amikor műemlékvédelmünk munkáját egyhangúan magasztalták. Most eszembe jutott.

Attól tartok, ez a film jobban szolgálta volna célját, mint dokumentumfilm, azaz ha nem marad meg a publicisztika hatásos eszközeinél. Az alapvető eszköz itt a képi retorika, amely nyomasztó, pusztulást részletező, a romokon baljós svenkekkel végigpásztázó képeivel s ezeknek konok ritmusú ismétléseivel kelt érzelmi hatást. A másik eszköz, amelyiknek bizonyára az lett volna a szerepe, hogy ezt az érzelmi hatást racionális belátássá emelje, a riportázs, ugyancsak publicisztikai. A tanúk és a riporter dialógusai még mindig az érzéki hatást erősítik. Viszont a szakértők képek közé tűzdelt nyilatkozatai külön-külön monológokként hangzanak el: a mozaikból rajzolódhatnék ki a látottak értelmezésére szolgáló verbális információanyag. Ez azonban nehezen áll össze a kérdésben járatlan néző számára: a sokféle nézet, megfogalmazás mind egyenértékű itt; a meglehetősen összetett okok szövevényének rendező logikáját a film nem adja meg.

Ha megadná, már túllépne a publicisztikán. S ez ennél a sok fáradsággal és utánjárással készült filmnél nem lett volna hiba. Ha világosan tagolt kép- és kérdéscsoportokra tömören summázott (akár kommentárral, akár uram bocsa! képi eszközzel előadott) válaszok is jutottak volna, akkor a néző ugyan preparáltabb összbenyomást kapott volna, de nem feltétlenül torzabbat. Ha külön választja a film a jogi és az erkölcsi felelősséget, ha helyére teszi az Országos Műemléki Felügyelőség funkcióját és eredményeit, ha rendszerezi az okokat és a lehetséges orvoslási módokat, akkor nem marad meg az érzelmi hatás kétes értékű szintjén. Hogy egyebet ne mondjak, akkor nem marad említetlen a filmben az alapkérdés (aminek persze érzelmi hatása nincs!), hogy ti. a műemlék fő ellensége az Idő, „a vén gyalu, mely csöndben munkál” minden régiségen, s a másik, újabban hozzá társult ellenség, a levegő szennyeződése. S akkor más megvilágításba kerülnek az elháríthatatlan okok – természeti adottságok, régi hanyagságok stb. – és a mai ember közvetlen felelőssége körébe vonhatók (gondatlanság, ésszerűtlen használat, tudatlanság és gátlástalan amorális magatartás törvénnyel és műemlékkel szemben egyaránt). S akkor talán az orvoslás eddigi eredményei és lehetőségei is biztatóbban rajzolódtak volna ki. Ami nem lett volna nagy baj, s főként: több lett volna benne az igazság. Egy dokumentumfilmtől mégis csak azt várjuk elsősorban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8130