KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Chihiro

Szellem a fürdőházban

Schubert Gusztáv

Alice a felkelő nap országában. Kísértet-anime Miyazakitól.

 

A kereskedelmi televíziók jól álcázott hiánygazdálkodása nyomán a japán rajzfilm a negéd vagy a brutalitás szinonimája nálunk is, épérzékű felnőttnek, s még nem pokémonizált gyereknek eszébe sem jut beülni egy japán mozgóképregényre. Nem tudja miről marad le, mert magyar képernyőn Miyazaki filmet még soha nem láthatott, a mozikba ugyan eljutott kettő e mesterművekből, A szél harcosai (1984) és A vadon hercegnője (1998), de reklám és kritikák híján nyomtalanul eltűntek a hollywoodi kommersz-özönben.

Pedig Miyazaki – zseni. Miből lehet tudni? Ától cettig ismeri a szakmát, azon nagy mesterek közé tartozik, akik még minden fázisrajzot maguk ellenőriznek; a Chihiróhoz 40 %-kal több cell készült, mint egy átlagos, mai Disney-produkcióhoz, vagyis minden rajz egyedi, a figyelmünkre számítanak, nem a renyheségünkre. Ez nem használat után, vagy inkább már használat közben eldobható rajzfilm-bóvli, hanem újra és újra elővehető, és előveendő kirakós játék, amelyben gyerek és felnőtt egyaránt boldogan téved el. A mesterségbeli tudás persze csak alapja a teremtő géniusznak, Miyazaki mindenekelőtt demiurgoszi képességének köszönheti népszerűségét (a 20 millió dollárból forgatott Chihiro 230 millió dolláros hazai bevételével minden japán rekordot megdöntött, s ebből tényleg nem a profit az érdekes, hanem a közönség lelkesedése), minden filmjében fantasztikus univerzumokat teremt. Ha nem is a semmiből, mert a japán manga és a francia képregény, a honi folklór és a viktoriánus mesevilág (mindenekelőtt az Alice Csodaországban) mind nyomot hagyott a Miyazaki rajzfilmeken, az eklektikából azonban összetéveszthetetlen Miyazaki-stílus kerekedik ki, amelyet nem kevésbé átgondolt világkép animál. Miyazaki monomániásan öko-disztópiákat rajzol, a világ romlik, silányul, meg kell védeni a természetet a terjeszkedő nagyipartól, meg kell védeni a kultúrát az uniformizálástól, mert hagyományok nélkül nincs jövő sem. De szabad akarat nélkül sincs, teszi hozzá szerencsére minden egyes filmje. Chihiro is ennek a helytállásnak a filmje, egyetlen ember – Chihiro személyében egy szüleit elvesztő tízéves csitri – is képes változtatni a dolgok állásán, nem utolsó sorban azért, mert a küzdelmek mindenekelőtt odabenn, a személyiség mélyén dőlnek el: a Chihiro fantasztikus nevelődésregény, Miyazaki nem gügyög a gyereknézőkhöz, komolyan gondolja, hogy egy tízéves gyerek is ura lehet a sorsának, jó vagy rossz gazdája lehet a személyiségének. A Chihiro ugyanakkor nem tézisdráma, Aburaya, a fantasztikus, szellemektől nyüzsgő fürdőház gazdagon megrajzolt, hol rémisztő, hol mulatságos világa minket is elvarázsol, magába szippant, s egy percre nem ereszt, pedig nem az Akira robbanékony, hipergyors technovilágában járunk, Miyazaki filmjében rengeteg fantasztikus tájkép, csendes és melankolikus pillanat ellenpontozza a drámai összecsapásokat.

Chihiro, az elkényeztetett és önfejű kislány, szüleivel együtt nagy, sötétlő erdőbe téved, majd egy csodavárosba jut, ahol a sültgalamb az ember szájába röppen. Csakhogy az ingyen lakoma csapda, az istenek eledelét fölzabáló szülők disznóvá változnak. (A disznó Miyazaki világában az ember karikatúrája, okos, de önző, makacs, mohó, agresszív állat.) Ha Chihiro vissza akarja kapni szüleit, saját kezébe kell vennie a sorsát. Miyazaki életművében kitüntetett szerepet kap a gyermekkor: a Kiki egy 13 éves boszorkánytanonc, a Szomszédaim a Totorók két leánytestvér, a Laputa egy levitációra képes kislány varázslatos kalandjainak története. Miyazakinál a gyerekek tanítanak bennünket. S az ő meséjük homlokegyenest másról szól, mint a kommersz-anime, vagy a Disney-cartoon. Ott a mágia arra szolgál, hogy megússzuk a valóságot, Miyazaki hőseinek, épp ellenkezőleg, a helytállás adja a varázserejét. A Miyazaki-univerzum tükörkép: a mesevilágban normális törvények uralkodnak, az illúzió ideát van, a hétköznapi realitás forgat ki emberi mivoltunkból. A mese, a varázslat helyreráz, a hétköznapian földhözragadt, anyagias (felnőtt?) gondolkodás disznóvá varázsol. Chihiro iskolája is iskola a határon, álom és valóság határán, az elvarázsolt fürdőházban kell kemény munkával, nagy lelkierővel és sok-sok leleménnyel helytállnia, a kapzsiság és a mohóság csábításának éppúgy ellen kell állnia, mint az önfeladásnak.

A jutalom itt nem hepiend: a hősök megdolgoznak érte – például amikor a fürdőházba érkező ormótlan és bűzölgő Szennyszörnyet Chihiro kivakarja, kimosdatja a koszból, s a biciklironcsból, kibelezett fridzsiderből és ki tudja még miféle vízbe dobált ócskavasból egybeállt uszadékból kiszabadít egy ősöreg folyamistent. A sintó szerint „van a tárgyaknak lelkük”, Miyazaki szerint az embereknek is, csak ha lehet, még a Szennyszörnyénél is rémesebb állapotban. Miyazaki nem kérlelhetetlen inkvizítor: Aburaya, az ódon, elvarázsolt fürdőház – purgatórium, a megtisztulás helye. A Chihiro nemkülönben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2112