KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

A keményfiúk megmentője

Fáy Miklós

Paris, Texas után új film, új porfészek: Jericho, Texas. És újra jó zene. Ry Cooder gitárvirtuóz és komponista állomásai.

 

Nem tudom, mi lenne ebből a filmből Ry Cooder nélkül. Halvány átirat Az utolsó emberig Kuroszavából, fegyverropogás és whiskyvedelés, de szomorkás módon lekéste az aranykort, Edward G. Robinsont és mellényt viselő társait. A gengszterfilmek ideje lejárt.

Nagy szerencséje van a filmnek a zenéjével. Átlagos ötletességű szerző alkalmazkodott volna a korhoz, olyan zenét ír vagy használ, ami a harmincas években volt modern, szólna a szaxofon, trombita, bőgő, dob. Ry Cooder inkább bent maradt a bőrében. Maradt gitárosnak, és autodidakta orgonistának, a méltóságteljes orgonaakkordok fölött az elektromos gitár dübörgése szolgáltatja az alapzajt. A gitár hangja erősíti meg az érzést, hogy nem egyszerű gengszterfilmet látunk, hanem álöltözetes westernt, öltönyös, nyakkendős cowboyok lövöldöznek egymásra a kihalt texasi faluban, ők sem töltenek, igaz, hogy nem is csípőből tüzelnek, hanem a hónuk alól rángatják elő a fegyvert. Az elektromos hangzás és az orgona együttese kiemeli a történetet mindenféle elképzelhető jelenből, és így lesz végre a film az, ami lenni akar: az amerikai kemény fiúk dicsérete. Himnusz minden időben.

Nem kellett hozzá különösebb szellemesség, átgondoltság, rendkívüli erőfeszítés; Ry Cooder nem csinált mást, mint amit egész életében. Mister America. A pályája kezdetén, a hatvanas évek első felében countryzenész Los Angelesben, és közben virtuózzá képezi magát a legkülönbözőbb pengetős hangszereken. Utána együttest alapít, mindenféle zenész mögé beáll kíséretnek, slágerénekesek megbízható háttere, de beszáll a Rolling Stonesba is, állítólag ő írta a Honky Tonk Woman jelentős részét.

Szólistaként 1970-től volt tíz jó éve. Évente jelentek meg lemezei, de ne feledjük: még mindig nem szerző, csak előadó, gitáros és énekes. Már markáns személyiség, és nemcsak azért, mert minden zenét a maga képére alakít, de azért is, mert kiszámíthatatlan a zenei érdeklődése, nem tudni, hogy milyen elv szerint válogat az amerikai hagyományból. Elénekli az egyik első kemény fiú, a tizenkét éves korában gyilkossá váló Billy the Kid balladáját, de játszik népdalt, bluest, countryt, gospelt, régi politikai dalokat és dzsesszt. Amíg komoly zenetudósok és világhírű előadók vitatják, hogy mi a tősgyökeres és hamisítatlan amerikai zene, addig Ry Cooder különösebb elvi megalapozás nélkül műveli azt. Eklektikus az ízlése, de szinte kizárólag az amerikai múlt érdekli.

A szólista karrier többé-kevésbé bedöglik, Ry Cooder viszont filmek kíséretéhez elkezdi végre a saját zenéjét játszani. Minden marad a régiben, minden a szó valóságos értelmében amerikai, amit ír és amit fölhasznál, egyaránt. Annyira félreérthetetlen a zenei világa, hogy Az utolsó emberigben még azt is megengedheti magának, hogy a mexikói szereplő egzotikus voltát, a történet eredetijére utaló finom megoldással, japán jellegű dallammal és japán hangszerrel, a bambuszfuvolával jelezze. Erőteljes, jó filmzenéket ír, bár eddig csak egy igazi nagy dobása volt, Wim Wenders filmje, a Párizs, Texas. A Last Man Standing lesz a második.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1649