KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Geréb Anna: Grigorij Csuhraj (1921–2001)
NŐ-IDOLOK
• Bori Erzsébet: A betiltott nők Képtelen Afganisztán
• Nánay Bence: Csador-feminizmus Az iráni film nőképe
• Hungler Tímea: Nőnem, hímnem Emancipáció Hollywoodban
• N. N.: Hollywoodi feminák
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: Kiürült agóra A rendszerváltás filmjei – Beszélgetés György Péterrel, Hirsch Tiborral és Révész Sándorral
• N. N.: A rendszerváltás filmjei
• Muhi Klára: Volt egy liget Beszélgetés a BBS-ről Durst Györggyel, Gödrös Frigyessel és Monory M. Andrással
CYBERVILÁG
• Mersich Gábor: Üzenetek az abszolút szellem korából A Sztalker és a Mátrix
• Korcsog Balázs: Földelt sci-film Tarkovszkij Solarisa

• Trosin Alekszandr: Keresd a nőt! Az orosz krimi nemet vált
• Veress József: Puskin, Sztálin, Tarkovszkij Orosz könyvespolc
• Lajta Gábor: A Császár rajzos kabinetje Kuroszava-kiállítás
• Karátson Gábor: Kínában az igazság Csang Ji-mu történetei
• Wostry Ferenc: Akciógól Chow Sing Chi: Shaolin foci
KRITIKA
• Csont András: A múltak ütemén Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég
• Hirsch Tibor: Reinkarnációink Koltai Róbert: Csocsó
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A Titanic szobalánya
• Bikácsy Gergely: Reménytelen gyilkosok
• Tamás Amaryllis: Aranyhere
• Takács Ferenc: Jay és Néma Bob visszavág
• Varró Attila: A Fekete Tigris könnyei
• Zsidai Péter: Ne szólj száj
• Kömlődi Ferenc: Atlantisz – Az elveszett birodalom
• Déri Zsolt: Human Nature
• Köves Gábor: Aranybánya
• Glauziusz Tamás: Sötét ablak

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Utódomra ütök

Vörös Adél

Little Fockers­ – amerikai, 2010. Rendezte: Paul Weitz. Írta: John Hamburg, Larry Stuckey. Kép: Remi Adefarasin. Zene: Stephen Trask. Szereplők: Robert De Niro (Jack Byrnes), Ben Stiller (Greg Focker), Teri Polo (Pamela), Owen Wilson (Kevin), Dustin Hoffman (Bernie), Barbra Streisand (Rozalin). Gyártó: Paramount / Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 95 perc.

Akik a fokozás látványos - és komédia-széria esetében kívánatos – dramaturgiai eszközét várják az Apádra ütök és a Vejedre ütök után, azok jogosan remélhetnék, hogy Ben Stiller, Hollywood egyik legmakacsabb bohóca és Robert De Niro, Hollywood egyik, idősödését szimpatikus szerepválasztásokkal megtámogató nagy öregje egy óriási, végső összecsapásban mérkőzik meg a paranoid hímek közti tradicionálisnak mondható családi tusában. Az elvárások azonban nem teljesülnek, hiába képzelünk a szigorú após nagyítótekintete mögé még több szigort, még több, úton-útfélen elrejtett csapdát, amelyeket jámbor veje képtelen kikerülni – a történet gyakorlatilag ugyanabban a mederben csordogál békésen, mint tette ezt 2000-ben és 2004-ben: ezúttal az időközben kisiskoláskorba lépett Beckur-ikrek születésnapi partiján, ahol hősünknek ismét bizonyítania kell családfő-rangját a rendületlenül gyanakvó após előtt.

Egy-egy motívum néha fáradt mosolyra derítheti ugyan a nézőt (ilyen a Keresztapa-párhuzam mozgóképi és dialógusokban megnyilvánuló felemlegetése, valamint a másik apóst alakító Dustin Hoffman megkapó találkozása a flamencóval), de egyébiránt a film megint nem lett több korrektül összerakott, közhelyektől hemzsegő iparosmunkánál. Pedig érdemes végigpörgetni a stáblistát: két generáció nagy, sőt, egyenesen kultikus színészfigurái idétlenkednek a ház előtti zöld gyepen: Harvey Keitel, Barbra Streisand, Robert De Niro és Hoffmann, ráadásként Laura Dern... És akkor még nem is említettük a vígjáték apró apropóit, az unokákat, akik kedves lényükkel hivatottak szeretetreméltó (nagy)szülőkké transzformálni a sokszor elviselhetetlenül infantilis főszereplőket. Szegények olyannyira kétdimenziósak maradnak – mint maga a film. Az utódok, az utód-forgatókönyvírók generációjával karöltve remélhetőleg az utolsó részben azért alaposan visszaütnek: minden okuk meglenne rá.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/01 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10485