KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Bocsássanak meg, kérem!

Faragó Zsuzsa

 

Egy majális képével fejeződik be a neves litván rendező, Vitautasz Zsalakjavicsusz filmje. Ismerősök és ismeretlenek üldögélnek a fűben, gyerekek szaladgálnak, saslikot sütnek. Itt van a Televízió is: a híres énekest filmezik, barátai, édesanyja körében. Az énekes kezében gitár – s már szól is az érzelmes-intellektuális dal, az életünk értelmét kereső.

Ez a majális-kép, a fölé úszó gitárszóval, a legújabb szovjet filmművészet visszatérő képe. A napsütötte, füves domboldal egyszerre ironikus és érzelmes terepe (a szó szoros értelmében terepe) a magánélet és a közösségi lét szerepei közt bukdácsoló mai hősöknek. Ismerős tehát a befejezés, de ismerős a Bocsássanak meg, kérem! oly sok más eleme is. A magányos fiatal orvos küzdelme a faluban, az elhagyott, öreg szüleihez látogatóba érkező híres énekes („bárd” – ahogy a Szovjetunióban ezt a Viszockij nevével fémjelzett gitáros típust hívják), a Bovarynét „játszó” elnökfeleség, a városból menekült titokzatos lány. Minden szereplő előlép egy-egy pillanatra, mintha ő lenne a főszereplő, ám a rendező egyszer csak otthagyja, ott felejti hősét, s lustán egy másikra pásztáz.

Így lehet, hogy az ismerős elemek, ha nem válnak is revelatívvá, az összeálló, szándékosan laza, kihagyásos szerkezet mégis valami önálló, új értelmet nyer. Így lehet, hogy akárcsak a „bárd” utolsó dala, az egész film is valamiképp az időről kezd szólni, mely a drámai pillanatokat súlytalanítja, s a sok súlytalan pillanatból drámai egészet teremt.

Az énekes édesapja, a litván repülés megteremtője, valamikor egy vasárnap délelőtt leszállt a szomszéd falu templomterére, s az összefutó csődületnek azt mondogatta: bocsássanak meg, kérem, nem fog többé előfordulni, hogy megzavarom az imádságukat! Fáradt iróniával meséli el ezt a történetet az énekes, közben disszonáns akkordokat fog a gitárján. Újkori ballada. Arról a „hősről” szól, aki tesz valamit, kiválik a többiek közül, de maga is szégyelli, hogy különbözik. Zsalakjavicsusz nem egyformának mutatja a litván falu lakóit, csak éppen a különbözésre gyöngének. Nem mond ítéletet fölöttük, mert szereti őket – csak föléjük vonja a nem kegyelmező hétköznapi időt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6101