KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krimi magyar módra

A bűn története

Koltai Ágnes

 

Stílszerűen egy apró, de kegyes csalással kezdjük: a címet Stefan ®eromskitól vettük kölcsön, nem mintha ugyanazt az utat szeretnénk bejárni a bűn rejtelmeinek feltárásában, mint regényében a lengyel író, vagy mint Walerian Borowczyk a könyvből készült filmjében. De ennél pontosabban semmi sem jellemezheti azt a furcsa egyveleget, amit magyar kriminek neveznek. Talán megbocsátható ez az apró vétség, hiszen messze van azoktól a – csak félig-meddig ártatlan – tettektől, amelyeket detektívregény-írók és a krimi esztétikáját kutatók követtek el, önkéntelenül is behódolva evvel a bűn izgalmainak. Agatha Christie például időnként olyan rejtelmesen viselkedett, vagy tűnt el hetekre-hónapokra, mint néhány unatkozó, vidéki angol kisasszony-hősnője, sőt, a fáma még arról is tud, hogy némely története nem csupán a szárnyaló fantázia szülötte; Dashiell Hammettről köztudott, hogy évekig magándetektív volt, mielőtt papírra vetette a valóságnál minden bizonnyal jóval szelídebb bűnügyi históriáit, és nem lehet kétségünk, maga is rákényszerült azokra a kis rendőri aljasságokra, amelyekről annyi undorral írt; s csak a hálátlan ifjúság feledkezhet meg Josef ©kvoreckýról, a háború utáni cseh irodalom egyik kiválóságáról, aki az angolszász detektívirodalomról szóló esszékötetére készülve gátlás nélkül tulajdonította el ismerősei könyvtárából a bűnügyi történeteket, és addig-addig tanulmányozta őket, míg maga is írt egyet. Könyve, a Borůvka felügyelő szomorúsága, amelyet az író detektívmesének nevezett, azért érdekes, mert benne a szocialista Nagy Detektív születését követhetjük nyomon. Sikerült-e ©kvorecký-nek átültetnie szocialista környezetbe, vagyis fegyver, magántulajdon és mesés vagyon nélküli világunkba az angol–amerikai detektívregény szenvedő hősét, a Detektívet, aki Agatha Christie-nél még magát a polgári rendet, az erényt védte meg, Dashiell Hammettnél és Raymond Chandlernél viszont már csak olyan „elavult” erkölcsi értékeket, mint a tisztesség, a becsület, a barátsági Hát... ötletesebb és szellemesebb, amikor Arthur Conan Doyle, Chesterton, John Dickson Carr vagy Dorothy L. Sayers figuráit írja le; Borůvka felügyelője, ez a Poirot finomkodásából, tenyérbemászó okoskodásából és Philip Marlowe rokonszenves cinizmusából összegyúrt rendőröcske jellegzetes cseh irodalmi alak. Több köze van Haąekhez és Čapekhez, Prágához és ahhoz a bizonyos kelet-európai szomorúsághoz, ami Svejktől kezdve minden tragikomikus hős jellemzője, mint a bűnözés cseppet sem romantikus, groteszk világához.

©kvorecký saját néven, néhány irodalmi kollégája viszont álnéven írt, titkolva szenvedélyét, azt az ellenállhatatlan vágyat, amit a legegyszerűbb dektektívregény-olvasó is ismer: a bűn rejtelmes és vonzó, különösen ha következmények nélkül lehet elkövetni. S ki ne járná be szívesen gondolatban a bűn szövevényes útját, ki ne ölne vagy nyomozna (a szerepeket mindenki maga választhatja meg) elméletben? Van a bűnben valami a tűz mágikus erejéből: tudjuk, hogy éget, mégis közel megyünk hozzá.

 

 

Kedélybeteg bűnözők, fád rendőrök

 

Magyar krimi, mi az? – kérdezhetik finnyás entellektüellek és ínyenc bűnügyi rejtvényfejtők egyaránt. Sohasem volt ilyen egység nálunk „magas”- és tömegkultúra fogyasztói között, mint a magyar krimi megítélésében. Az ellenérzés jogos. A magyar kriminek (vagy bűnügyi filmnek) nincs Hitchcockja, aki rájött arra, hogy a pisztoly kaliberénél és a kés pengéjénél fontosabb és érdekesebb a bűn felé vezető út, az ember maga, ölnivágyásával, kisszerűségével, fékezhetetlen indulataival; nincs Robert Fuestje, aki tökéletesen ismeri az Agatha Christie-féle steril bűnügyi sztori szabályait, de még egy Peter Yates-sze sincs, aki a műfaj elfogadható kismestere. Nem is csoda, hiszen a honi bűnügyi irodalom nem járta be az Arthur Conan Doyle-tól Dashiell Hammetten át Patricia Highsmithig vezető utat.

Ha a western a par excellence amerikai film (André Bazin megfogalmazása szerint), úgy a krimi a par excellence film, legalábbis abban az értelemben, ahogy a mozgóképet elválasztják a többi vizuális művészeti ágtól; az idő, a mozgás, a vágás, a ritmus művészete. A krimi (természetesen jó esetben!) a film maga, még akkor is, ha irodalmi kötöttségeit sosem fogja levetkőzni. A cselekményvezetést a prózától tanulta (érvényes ez az időfelbontásos szerkezetű filmekre is). Lélektani hatása viszont páratlan. A krimi kisajátítja nézőjét, uralja félelmeit, szorongásait és megnyugvásait.

Amikor a magyar krimiről beszélünk, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról az ellentmondásos helyzetről, amelyben ezek a filmek megszülettek és megszületnek: hol a kulturális politika, hol pedig a (nagyon is átlátszó) üzletpolitika eszközei.

A szórakoztatás „hasznosságát” a puritán ötvenes években sem tagadták. Szórakozni és szórakoztatni sokféleképpen lehet, a vigadalmas Mágnás Miskával és Állami Áruházzal, a patrióta Föltámadott a tengerrel, sőt még olyan bűnügyi jellegű történetekkel is, mint a Gázolás, a Csempészek és a Merénylet. Nem voltak ugyan a szó szoros értelmében vett krimik, hiszen bennük a bűncselekmény helyett az erkölcsi megsemmisülés játszotta a főszerepet, de a Központi Dramaturgián elégedettek lehettek, a közönség megkapta, amit látni kívánt. Igaz, a bűnügyeket a letűnt osztály tagja (Gázolás) vagy a régi rendszer beteg figurája (Merénylet) követte el. Néhány esztendőnek el kellett még telnie, mire a Foto Háber-rel és A hamis Izabellával megjelent az új rend bűnözője. Volt tehát bűncselekmény, bűnöző, áldozat és nyomozó, papírforma szerint megszületett a magyar krimi – már ami a rendezői elképzeléseket illeti, mert a néző valójában csak az igazságosztást láthatta. Lehetett már a bűnről beszélni és filmet készíteni, de cserbenhagyásos gázolást, lopást, robbantást csak romlott, beteg emberek követtek el, s a bűnügyet a rendőrség pontos hivatalnokai derítették fel.

A klasszikus krimi a bűnös és a detektív nagy csatája, s ebben a macska-egér játékban méretik meg erkölcs és erkölcstelenség, konvenció és norma, jog és igazság. Nem úgy a magyar krimiben: itt eszmék csatároznak, a bűnös nemcsak a törvény, hanem a szocialista erkölcs ellen is vét. A morál gyilkosa ő, leleplezését nem is bízzák a rendezők a mitikus Nagy Detektívre, elvégzi ezt a rutinmunkát a rendőrség bármelyik szürke munkatársa.

Nem tudott szabadulni ettől a sémától a közelmúlt, s napjaink krimije sem. Bár a választék bővült, a bűncselekmények kezdtek hasonlítani az újságok „fekete krónikáiban” szereplő eseményekre, a filmek pedig az amerikai mozik sikerdarabjaira, ám még mindig nem formálta meg senki a szocialista Nagy Detektívet (a bűnügyi história mitikus hősét, akit nem várnak szívrepesve egyetlen angyalföldi bicskás kocsmában sem, de aki nélkül nincs krimi), és senki sem merült bele a bűn rejtelmeibe.

Soha ennyi fáradt nyomozót, kötelességtudó aktakukacot, piti vagányt nem láttam, mint a magyar krimikben. Alig kezdődnek el a filmek, már tudjuk, hogy a rendőr a havi fizetéséért gürcöl, a bűnös pedig azért lop, csal, hazudik, mert rossz ember. Nemcsak rossz, de ki is húzza magát a társadalmi munkamegosztásból.

 

 

Bűn és bűnhődés?

 

A krimi tudorai, lelkes hívei és dühödt ellenségei ezernyi szempontból elemezték, csoportosították, kategorizálták az évtizedek során jócskán felduzzadt bűnügyi irodalmat és filmet, éppen csak a legfontosabb kérdést kerülték meg óvatosan: azt, hogy mi a bűn? No nem általában, s még csak nem is bibliai értelemben, hanem a krimi szemszögéből.

Az elmúlt harminc évben alig egy tucatnyi krimi, illetve bűnügyi történet készült Magyarországon, s hasonlóságuk azt hiszem senkit sem lep meg. Bűn a cserbenhagyásos gázolás (Gázolás); a vonatrobbantás (Merénylet, Viadukt); a kéjgyilkosság (Az áldozat); a szökés a katonaságtól és szolgálati fegyver használata (Vérszerződés); a képlopás (Nyom nélkül, Képvadászok); a gyanús viselkedés és a túlzott kíváncsiság (A svéd, akinek nyoma veszett); és a bűnnel rokon fogalom lett a tengés-lengés (Higgyetek nekem!) és a perifériára szorultság (Fejlövés, Dögkeselyű). A szó szoros értelmében vett krimikben „kis ügyekért” izgulunk. Nálunk csak kéjgyilkosok ölnek, ők is csak azért, mert a róluk szóló film egy éppen divatos irányzat, a victimológia illusztrációja (Az áldozat), vagy begyulladt fickók, akik gyilkossággal próbálják meg palástolni apró vétségeiket (Nyom nélkül). Közhely, de igaz, hogy ahol nem lehet bárkinek fegyvere, hatalmas magánvagyona, és a törvény kiskapuit legfeljebb bedolgozásra, autóbehozatalra és egyéb apró stiklikre lehet felhasználni, ott igazi krimi sem születik. „Nincsenek meg a gyilkossághoz az ,ésszerű’ indokok, a kockázat túl nagy, és a nyereség túl kicsi” – írta találóan ©kvorecký. Természetesen nálunk is ölnek, rabolnak, sikkasztanak – de kit érdekel a puszta valóság a bűn hivatalos üldözőin kívül? Az olvasó és a néző a fantázia szüleményeire kíváncsi, olyan történetekre, amelyek reálisak, látó- és hallótávolságban akár meg is történhetnének, csak éppen rejtélyesebbek, misztikusabbak, játékosabbak és profánabbak, mint az életben. Ha csupán a valóságra volnánk kíváncsiak, beérnénk az újságok bűnügyi rovatával. Ha a társadalom egészségesnek mondott egyéneit (akik belső parancsra vagy félelemből sosem ölnének) nem izgatta volna a bűn, akkor a múlt században divatos bűnügyi krónikákat, a Pitavalokat forgatnánk most is. Nem alakult volna ki az ”átköltött” bűnügyi történet, amely Edgar Allan Poe fellépésével átadta helyét a detektívirodalomnak. Mert bármily komisz is a detektívirodalom (és a krimi) világa, mégiscsak mese. Gátlásokat, félelmeket, szorongásokat oldó mese, sőt, kezdetben még hitet is adott a polgári rend értelmében, annak ellenére, hogy az olvasó (és a néző) félelmeivel, gátlásaival, szorongásaival játszik. Mese marad annak ellenére, hogy a detektívhistória elveszítette Sörluk Nipp Nock-os és Poirot-s ártatlanságát, hogy Hammett és Chandler óta cinikusabb lett (leírásaikban az igazságszolgáltatás nem más, mint a bűn másik oldala), s hogy ma már semmilyen hitet sem ad vissza, egyszerűen csak szentesíti a törvényt.

Miről mesél a szocialista krimi? Széplelkű vagányokról, akik még a pesti alvilágban sem élnének meg, szerencsétlen flótásokról, Svédországból idetévedt újságírókról, képekről, amelyek különös vándorútra kelnek, és olyan kis pénzekről, hogy csoda, ha valaki bepiszkolja értük a kezét. Ezen kívül még valamiről: a bűn és a krimi sajátos átváltozásáról. Kezdetben volt a bűn, s a törvény és a szocialista erkölcs nevében kimért bűnhődés. Aztán jött a bűn álarcába bújt igazságszolgáltatás (Dögkeselyű) és a kivonulás a társadalomból (Fejlövés, Higgyetek nekem!). Ezek a filmek átvették a krimi bizonyos fordulatait, és a bűnt ürügynek használták egy állapot, egy közérzet kifejezésére. Megtalálni vélték a szocialista krimi típusát? Nem, mert olyan köztes művek, amelyek ide is, oda is szólnak. Krimik, amikor lélektani fordulatot várunk, és pszichológiai drámák, amikor a tett, az akció következne. Miért lett azonos a perifériára szorultság a bűnnel, talán mert ez az egyetlen lehetséges cselekedet, amellyel az egyén megvédi integritását? A Fejlövés csetlő-botló fiataljai véletlenül, felelőtlenül sodródnak a bűnbe, a Dögkeselyű tanárból lett taxisofőrét is a kiszámíthatatlan sors löki erre az útra, s bár nem maga választotta, végigmegy rajta, egészen az önpusztításig, mert csak így kapja meg igazát. A Higgyetek nekem! kisszerű vagányának ez a lételeme; fél lábbal a törvényesség, fél lábbal a törvénytelenség mezején él.

A Fejlövés, amely annak idején a francia új hulláin hatására született – ázott veréb hősei egy villanásra talán Godard filmjeibe is belefértek volna –, az első azoknak a műveknek a sorában, amelyek a perifériára szorultság és a bűn kínos közelségét ábrázolták. Ezt teszi a Dögkeselyű és a Higgyetek nekem! rendezője is, csak a „nyelvújító” új hullám helyett az epikus mozi hagyományait elevenítették fel. Itt a bűn egyfajta ellenállás, a társadalmi normákkal való szembeszegülés képét ölti; magatartás, emberi tulajdonság lett. Testet és lelket öltött a bűn, olyan emberek mellé szegődött, akik vétettek a szabályok ellen. Nem igazi bűnözők ők a krimik megátalkodott vagy hideg-rideg gyilkosaihoz képest, s nem is tragikus hősök. Vétkesek, akárcsak az antik görög drámák hősei, de nem dicsőülhetnek meg, mert megvetik a társadalom, a közösség értékeit. A Dögkeselyű és a Higgyetek nekem! hősei a szerencsésebbek közé tartoznak, de mit kezdjünk a való életből merítő Képvadászok ügyefogyott figuráival, ezekkel az álpipogya pesti slemilekkel, akik nőn és zongorán veszekszenek, miközben kétszer is átmegy a kezükön a nemzetközi hírverést kiváltó műkincs-rablás néhány képe. A Képvadászokkal elérkeztünk a bűnügybe oltott „társadalmi dráma” mélypontjához, oda, ahol már semminek sincs köze semmihez, ahol a bűn vicc, és különben sem azok követik el, akik végigszenvelgik a filmet; ahol a bárgyúság és a balkezesség érdem a hidegfejű pragmatizmussal szemben. Ha belegondolunk, hogy ezt a filmet az össznemzeti aggodalmat kiváltó rablás, a Szépművészeti Múzeum kifosztása ihlette, leckét kaphatunk valóság és égi mása közti különbségről. Azt hiszem, ez az egyetlen krimi (netán krimiparódia?), amelynél még a valóság is érdekesebb, szórakoztatóbb. Ezek után érdeklődve várom az eddigi legnagyobb postarablás megfilmesítését, bár nem tudom, mire is vagyok kíváncsi. Alighanem úgyis csak azt tudnám meg, hogy mi a különbség a svéd acél és a magyar között, a legjobb svéd és az átlagos magyar kés között, s hogy milyen az ennivaló a Budapest–Várna MALÉV-járaton.

Ilyen szegényes és provinciális krimivilágunk, s nemcsak azért, mert tökéletes bűntény aligha van, hanem mert bűnügyi filmet írni és rendezni több, mint iparosmunka. Nem csupán ismerni kell a mackósok, killerek, zsebmetszők világát. Furcsa ugyan, de szeretni kell a rejtelmet. Mert nem lehet véletlen, hogy annyi igazi írót vonzott a detektívtörténet, s hogy közülük néhánynak a „magas művészetben” is helye van.

Mit tegyünk addig, amíg megszületik a magyar krimi? Bízzunk a fantáziánkban és színezzük ki ezeket a történeteket, s ne higgyük el, hogy pénzt és műkincset csak nálunk ördöngősebb vagy kétbalkezesebb alakok lopnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5692