KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Mindennapi káprázataink

Lukácsy Sándor

Epinalt, a kedves lotharingiai városkát egy kép miatt kerestem föl. Ott őrzik Georges de La Tour kései remekét, melyet Jób és felesége címmel tart számon a művészettörténet. A múzeumban, ahol főhelyen várja látogatóit, kevés festmény van, annál több azokból a színezett, népies metszetekből, melyeket – sokáig divatos vásári portékát – jórészt itt, Epinalban állítottak elő, ezért a franciák images d’ Epinalnak mondják őket. A művészetek fennkölt historikusai nemigen fordítanak figyelmet erre a populáris műfajra, noha a köznépnek, a templomok freskóin és oltárképein kívül, évszázadokig ez volt az egyetlen artisztikus látványa.

Rimbaud – egy nem szakmabeli – az első, aki méltányolta a szemnek ezeket a primitív örömeit. Az elátkozott költő hátat fordított a magas művészet és irodalom ünnepeltjeinek, másutt kereste szelleme táplálékát. „Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket” – írta az Egy évad a pokolban híressé vált mondatát (Rónay György fordítása). Lázadó esztétikát alapított.

Csaknem száz évvel később, különös helyen, különös alkalommal hangzottak el újra szavai. 1960-ban tartotta René Clair, a kitűnő rendező akadémiai székfoglalóját. A film lelkéről, a képről, a látvány „káprázatairól” beszélt, és Rimbaud-t idézte, a népies pingálások rajongóját, „mintha a filmvászon beszélne első személyben”.

René Clair ihletetten mutatott rá a film genezisére. Az új művészet szegényes ágy szalmazsákján született; rokonai vásári kikiáltók és képmutogatók, akikről Arany János verset írt; pártfogója az egyszerű emberek gyermekded kíváncsisága. Amit ad, közös élmény. Stendhal regényei olvasók híján is kibírták a történelmi inkubátor-időt; film nincs közönség nélkül. A párizsi Grand Café alagsora, ahol az első vetített képeket bemutatták, a tömegművészet Betleheme.

Alacsony származását nem kell szégyenlenie. Trágár kecskejátékokból nőtt nagyra az ógörög dráma; a reneszánsz festészet a katakombák fapofájú szentjeit öltöztette színpompába; a lelocsolt locsoló vize táplálta a Patyomkin cirkáló és a Szindbád diadalmas képszekvenciáit.

Száz esztendő alatt hosszú utat járt be a film, kalandok és veszélyek útját. Naponta elvesztette ártatlanságát, de újra meg újra volt ereje felkapaszkodni szűz magaslatokra. És ha Georges de La Tour, Jóbjával kezdtem el ezt a kis írást, az ótestamentomi Jób könyvének szavaival fejezem is be, az isteni erőről (ilyen démoni erő a filmé): „A setétségből kijelenti a mélységes dolgokat, és világosságra hozza a halál árnyékát.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/12 10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1006