KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/november
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Veress József: Szilágyi Gábor (1942–2001)
• Csontos János: Megjegyzések egy tévékritikához

• Schubert Gusztáv: Képeltérítők Pokoli tornyok
• N. N.: Amerika romokban Paranoia-mozi
• Hirsch Tibor: A halál dobozai Borzalom-dramaturgia
• Herpai Gergely: Tabutéma Terror-játékok
• Spiró György: A Kéttoronyba zárva Amerikai éjszaka
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 1. rész
• N. N.: Tarr Béla a Filmvilágban
• Gelencsér Gábor: Belföldi magyarok A Kádár-kor emberképe
• Andor Tamás: Boldog évek In memoriam Simó Sándor
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Android-szerelem A. I. – Mesterséges értelem
• Tillmann József A.: A M.I. mutánsaink Kubrick és az A. I.

• Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis A majmok bolygója
• Pápai Zsolt: Sors-puzzle A kizökkent idő filmjei
• Békés Pál: Életfogytig piknik Ausztrál filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Nem strandolvasmány A mozgás-kép
• Palotai János: Szekond A film, a rádió és a televízió a kutatások tükrében
KRITIKA
• Báron György: Lógva hagyva Paszport
• Takács Ferenc: XX Nexxt
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Köszi a csokit!
• Hideg János: A panamai szabó
• Kovács Marcell: Get Carter
• Turcsányi Sándor: Szajré
• Varró Attila: Halálos iramban
• Hungler Tímea: Amerika kedvencei
• Elek Kálmán: Kardhal
• Köves Gábor: A sárkány csókja
• Vidovszky György: Amerikai pite 2.
• Tamás Amaryllis: Gandhi – Egy vezér születése
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ground Zero

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Szellemkutya

Egy katonaének

Ardai Zoltán

Bátorság, önfegyelem, lovagiasság, csorba szamurájkard és rozsdás stukkerek: Bushido kontra Cosa Nostra.

 

Folytatódik a jelenidejű szomorúburleszkek Jarmusch-féle láncolata (mégiscsak). Néhány éve a Halott ember úgy törte meg a sort, hogy jó viszonyt tartott az előzményekkel, emeltebb fénybe vonta az addigi ösvényt. Így a visszalépésért sem kár: a Szellemkutya a Halott embert is folytatja.

A világvége-bájoló J. J.- letargiaburleszkek közt nem ez a mostani a legjobb, de némi meglepő csáberőnek ez sincs híján. Elevenségét koros figuráktól nyeri, akik típusukat tekintve méginkább kifelé roskadoznak a létből.

Reumával bajlódó, ősz jampecek, festett hajú, horpadt csókkirály-fazonok, mumifikálódó surf riderek és a valahai nimbusz jegyeit már rég feladott haverjaik alkotják azt a bűnbandát, amellyel a Szellemkutya késő-fiatal címszereplője végzetes konfliktusba keveredik. Számosan közülük bizalomgerjesztőn nagyapás küllemet öltöttek, olasz mezővárosi elvtársakra hasonlítanak. Ez a kegyesen szólva marginális geng – New York közepén – a régi maffiának egy foszladozó maradványa. Ami megaláztatást napjainkban egy ilyen társaság elszenvedni kénytelen, az szinte felmérhetetlen, de álljon itt két jellemző példa. Az egyik alvezér lakására, amely pedig kulcsfontosságú a banda működése szempontjából és a klubszerű szórakozás lehetőségét is nyújtja, esténként szokásszerűen bezörget a háziúr. Követelődzik, fenyegetődzik ilyenkor, a vendégek gyülekezetét a legperfidebb megjegyzésekkel illeti. Semmibe veszi még a karizmatikusan feléje forduló alvezéri fekete szemüveget is. És nem hoz enyhet a nappal sem. Tetszik-nem tetszik, a cégtagoknak egy postagalambbal kell huzakodniuk, hiába szereztek be korszerű kommunikációs eszközöket. Külsős alkalmazottjuk, a Szellemkutya, akit már halálra keresnek, nem hagyott nekik más módot. Szántszándékkal játszadozik velük, a közös végpusztulásig.

Szellemkutya mackóhasú, virágos lelkű, magányos bérgyilkos. Valaha – erről ódon modorú flashbackek tudósítanak – a kövérkés néger ifjú életét egy maffiózó mentette meg a portoricoiaktól. Azóta Szellemkutya szamurájjá lényegült. Olyan egyedülálló harcossá, aki úgy veszi, hogy ő már tulajdonképpen halott, csak valamiért mégis az evilági tájon mozog tovább: tehet még egy „utat”, míg formálisan is meg nem ölik. Félnie már nincs mitől, megszereznivalói sincsenek, így az Utat tisztán a magasztos szamurájtankönyv szellemére és betűjére koncentrálva teheti meg.

Lakóbódéja egy széllelbélelt magasház tetején áll, galambászati tákolmányok társaságában (egy közeli, alantabbi tetőn valaki hajót épít). A tanyahely Mike Tyson serdülőkorát idézi, Szellemkutya azonban a harci művészetek közül nem a nemzethű boxinghoz, hanem a japáni víváshoz került közel. Szamurájkardjával rendszeresen gyakorol a lapostetőn (ezenkívül lőmester lett és varázskezű autófeltörő). Itt, a város felett sokat olvas is, mégpedig sokfélét. Aki sokféle könyvet olvas (egyaránt nagy elmerültséggel), az állítólag megmenti lelkét a gonosz írások mételyétől. Valószínű tehát, hogy a nagymúltú szamurájtankönyv, amely Szellemkutya legnagyobb becsben tartott olvasmánya, nem gonosz írás.

Elmélyedése megérteti vele, hogy ő illetve megbízói két félreszorult, kihalóban lévő lényfajta reprezentánsai. Egymás közt ők még úgy intézhetik, hogy elmúlásuknak zenei értéke legyen, ami az új rajok számára már többé soha nem adatik meg a Földön.

A maffiózók naivabban mozognak: nem vetik meg a tévézést (minden képernyőn mindig csak rajzfilm megy), és egyéb súlyos módokon is megsértik a szamurájtörvényt. Nem tudják, kivel kezdtek, csak a végpillanatokban fogják fel az egész leszámolási balett millenniumi fényét. Az ő rajtaütéseik nem sikerültek. A geng néhány övhúzogató, pulcsis pistabácsija ledurrantott ugyan valakit a lapostetőn, de hát tévedtek. Máskor egy testes indián bukkant ott elébük révetegen, aki aztán feldühödött és elkergette őket. De aki utoljára élve marad a bandából – Szellemkutya egykori megmentője, aki az új helyzetben eddig kettős kém módjára viselkedett –, nem tűnik el a balfenéken, hanem (micsoda siker!) maga jő el utcai párbajra hívni a szamurájt, halálig.

Amit sajnálhatunk: a főszereplő – nem úgy, mint a banda – megreked annál az állapotnál, amely csupán konceptuális motívum-gócnak mutatja. Csak éjszakai surranóútján (amikor lopott kocsikat hajt) érezni őt egy bizonyos valakinek. Kapcsolatai is allegorikus ízűek (a francia fagyiárus-baráttal meg a ködelőttem-ködutánam kislánnyal a parkban, akit könyvekkel lát el). Mármost mindez lehet, hogy így helyes, de ezt a hatást nagyon sokan képesek hozni, ehhez nem kell Jarmusch. Egyáltalán, jobb sorsra érdemesek azok az összevonatkoztatott ötletek, amelyek e filmen kivehetők ugyan, de a kép- és hangfolyamban nem eredtek meg. Akad ugyan köztük olyan is, amely inkább útjába áll a többinek. A kelet–ázsiai eredetű inzertszövegek még fogyaszthatók, de az a szamurájkardos snitt már sok egy kicsit. Melville 1967-es A szamurájában (szintén madárbarát film) Delon nem bíbelődött japán holmikkal. Azóta bizonyára eldugult már minden titkos átjáró a kontinensek közt. Maradt a kultúrkörök áthatásának bazári módja, formálisan átültetett kultúrzárványok szüntelen szaporulatával. Látni újszamurájokat gyakorolni a rőt estében Kisköre, Csepel, Bicske tetőin is. A Szellemkutyában csupa vesztes szerepel, de a vesztesek bája a központi alak körül nem, csak a gengszterek némelyikénél jelenik meg. Utóbbiak hát az igazi szereplők (akiknek „berozsdálnak csúzos kezükben a puskák”, amint ezt már Gregory Corso megvizionálta egykor). Szellemkutya viszont kétes vesztes. Nem ő az utolsó kapucnis-dzsekis szamuráj.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4651