KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/november
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Veress József: Szilágyi Gábor (1942–2001)
• Csontos János: Megjegyzések egy tévékritikához

• Schubert Gusztáv: Képeltérítők Pokoli tornyok
• N. N.: Amerika romokban Paranoia-mozi
• Hirsch Tibor: A halál dobozai Borzalom-dramaturgia
• Herpai Gergely: Tabutéma Terror-játékok
• Spiró György: A Kéttoronyba zárva Amerikai éjszaka
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 1. rész
• N. N.: Tarr Béla a Filmvilágban
• Gelencsér Gábor: Belföldi magyarok A Kádár-kor emberképe
• Andor Tamás: Boldog évek In memoriam Simó Sándor
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Android-szerelem A. I. – Mesterséges értelem
• Tillmann József A.: A M.I. mutánsaink Kubrick és az A. I.

• Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis A majmok bolygója
• Pápai Zsolt: Sors-puzzle A kizökkent idő filmjei
• Békés Pál: Életfogytig piknik Ausztrál filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Nem strandolvasmány A mozgás-kép
• Palotai János: Szekond A film, a rádió és a televízió a kutatások tükrében
KRITIKA
• Báron György: Lógva hagyva Paszport
• Takács Ferenc: XX Nexxt
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Köszi a csokit!
• Hideg János: A panamai szabó
• Kovács Marcell: Get Carter
• Turcsányi Sándor: Szajré
• Varró Attila: Halálos iramban
• Hungler Tímea: Amerika kedvencei
• Elek Kálmán: Kardhal
• Köves Gábor: A sárkány csókja
• Vidovszky György: Amerikai pite 2.
• Tamás Amaryllis: Gandhi – Egy vezér születése
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ground Zero

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Valóságshow

Mátrixon innen és túl

Bakács Tibor Settenkedő

Nem a Nagy Testvér figyel téged, hanem tenmagad.

 

Ha valaki avval a mondattal kezdi, nézzük reálisan a dolgokat, tudom, hogy ügynökkel van dolgom, aki a Mátrix megbízásából beszél. Azóta van ez így velem, amióta egy éjszaka a német csillagporos rémületben, legyen a neve sat-vagy net- vagy II., mindegy, élő embereket láttam megfigyelés alatt. A megfigyelő én voltam. A tévé csak szolgáltatott. Hosszú hónapok keserves kínlódása volt megértenem, hogy mit látok. Klasszikus iskoláztatottságom inkább hátrány, mint előny volt a megértésben. Amikor a moziban láttam a Truman Show-t, közhelyszerűségét a kivitelezésében láttam, nem alpári filozófiájában. Ami nekem alpári (de mondhattam volna orwellit is), az nem biztos, hogy nem a Mátrix legerősebb fegyvere: hazugság a létről.

Miért is ne? Ha arra gondolok, hogy mekkora hazugságtartalékokkal rendelkezik a regény vagy szerelmem, a film, hát érthetetlen finnyáskodást jelent a tévével elkövetett szodómia.

Orwellt félreértették. A Nagy Testvér Te vagy néző, s engem nézel, aki a lét fölötti totális közvetítést birtoklom – s így mindannyiótokat látlak. A Nagy Testvér kis testvére a tévé, csak annyira kell e nászba, amennyire az emberek megszokták, hogy idejük egy részét ez előtt a virtuális akol előtt töltik. Tehát csak eszköz, esetlegesség, a szubsztancia, a virtuális reality-k és túlélő show-k szubsztanciája mélyebben gyökeredzik. Ahogy leírom, látom, hogy hibás képet használok, hiszen az ilyen típusú televíziózásban a mellérendelés és a digitális sokszorosítás a lényeg, ami méreténél fogva interaktív is lehet. Hívja fel Kánya Katát. Megmerevedik az ész. Telefonálnak. Ha a világ van alám hálóval kiszorítva, megmutatom magam, különösen kritikus helyzetekben, pózokban, úgy ahogy van…

A média van annyira szemtelen és kiégett, hogy előre bejelenti a saját erkölcsi közömbösségét a történések iránt, s néha igazat adok nekik, mert minden felnőtt embernek tehetnie kell magáról. Sokkal nagyobb mértékben él az emberekben a megmutatás vágya, vagyis a szocializmusból kikopott nárcizmussal beleegyezünk a lét folyamatos rögzítésébe.

A magyar politikusok bűne, hogy szakmai hiányaik miatt nem készültek fel a média belső filozófiai irányváltására, amely a privát szféra megfigyelésében látja a tetszési index felső határát. Így azt a kérdést, hogy miért népszerűbb Tiger, a Bár kvázi túlélő-show-jának a nyertese Torgyán Józsefnél, nem tudja megválaszolni, helyette a kuratóriumokon görcsöl.

Közben az embereket egészen más érdekli. Vajon ma este sikerül-e valakit a szégyen szélére sodorni, egyszerű szavazással, vagy láthatunk-e egy Shakespeare-re emlékeztető cselvetést idegenek és idegenek között?

Angoloktól jött az ötlet. A magyar meg nem érti teljesen, mert ezt vele sokáig csinálták kövér, izzadt, nyakkendős bácsik a K-vonalon, munkahelyen vagy az üdülőben. A Mátrix viszont nagyon erős, mert nem csak elvesz, hanem helyette mindent ad. A mindenen van a hangsúly. Ha ipari kamerával figyelek valakit a neten és este az adásban, akkor az nekem ismerősöm, idővel olyan ismerősöm, akiről sokat tudok, kicsit a barátom, amúgy gyűlölöm, most jut eszembe. Az elektronikus gumikacsa maga a lét-tévézés. Nincs igazi mélysége, hanem felülete (ezért volt rossz a gyökérre vonatkozó képem), de ez csápokat bocsát a nézőbe, s rajta múlik, hogy milyen mélyre megy. Az ijesztő az, hogy mélyre lehet menni. A szerep és a mögötte feszülő ember ritkán fedi le egymást, vagy ha mindig, akkor meg van a sorozatgyilkos. Ha jó hír, akkor mondom, az angolok már ironizálnak saját ötleteiken, a Big Brother mintájára megcsinálták a Pig Brothert, amiben disznók élnek, alszanak, esznek a kamerák előtt, s lehet arra szavazni, hogy melyik disznó, melyik politikus. Egész Anglia a disznókat becézi.

De most jön Magyarországra az igazi, legalább is nekem az, katonai rendszerű túlélő show, ahol a test is meg lesz gyötörve a lélek mellett. Szeretem a férfias, szadizmusában a történelem kacifántosságára utaló játékokat, tényleg csak az élje túl, aki nem gyönge. Buzzatinak van igaza, amikor belelöveti novellájában a nyugdíjasokat a folyóba.

Az az igazság, addig nincsen baj, amíg az önkéntesek elviszik helyettem a balhét. De mi lesz akkor, amikor már senki nem élte túl a show-kat, s már úgy kell majd összefogdosni a kamera előtt szereplőket. Én tudom, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem. Így éltem túl kétszer is a katonaságot, az elmúlt és jelenlegi rendszert. Ha közvetítik, abba belehalok.

Másrészről a pénz. A Big Brotherben a macedón fiatalember (aki valószínűen egész gyerekkora óta gyakorlatozza magát a túlélésben, csak kamerák nélkül) jóval több pénzt rakott zsebre, mint magyar sorstársa, Tiger. Nyugi. A Mátrix hálás, kihúzza a szarból. A pénz azért érdekes, mert imaginárius. Bármi és semmi, ezért tényleg érdemes a legtöbbet adni, magamat. S még azt mondják, hogy az orosz rulett veszélyes.

A csel fedőneve a pénz. A közvetítés folyamatos figyelése a csel, nem pedig a pénz, amiből a nézőknek semmiképp, s a játékosok kilencven százalékának sem jut. Ostoba ember, aki azt hiszi, most a Barbie babát látja, nem pedig a Mátrixot.

No ennyi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3460