KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/november
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Veress József: Szilágyi Gábor (1942–2001)
• Csontos János: Megjegyzések egy tévékritikához

• Schubert Gusztáv: Képeltérítők Pokoli tornyok
• N. N.: Amerika romokban Paranoia-mozi
• Hirsch Tibor: A halál dobozai Borzalom-dramaturgia
• Herpai Gergely: Tabutéma Terror-játékok
• Spiró György: A Kéttoronyba zárva Amerikai éjszaka
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 1. rész
• N. N.: Tarr Béla a Filmvilágban
• Gelencsér Gábor: Belföldi magyarok A Kádár-kor emberképe
• Andor Tamás: Boldog évek In memoriam Simó Sándor
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Android-szerelem A. I. – Mesterséges értelem
• Tillmann József A.: A M.I. mutánsaink Kubrick és az A. I.

• Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis A majmok bolygója
• Pápai Zsolt: Sors-puzzle A kizökkent idő filmjei
• Békés Pál: Életfogytig piknik Ausztrál filmek
KÖNYV
• Nánay Bence: Nem strandolvasmány A mozgás-kép
• Palotai János: Szekond A film, a rádió és a televízió a kutatások tükrében
KRITIKA
• Báron György: Lógva hagyva Paszport
• Takács Ferenc: XX Nexxt
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Köszi a csokit!
• Hideg János: A panamai szabó
• Kovács Marcell: Get Carter
• Turcsányi Sándor: Szajré
• Varró Attila: Halálos iramban
• Hungler Tímea: Amerika kedvencei
• Elek Kálmán: Kardhal
• Köves Gábor: A sárkány csókja
• Vidovszky György: Amerikai pite 2.
• Tamás Amaryllis: Gandhi – Egy vezér születése
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ground Zero

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Sára Sándor, a fotográfus

Képkrónika

Zalán Vince

Sára képi nyelvének „alapszava”: az emberi arc.

 

„Ha valóban ilyen szép a tanyasi élet, mint ahogyan Sára Sándor ábrázolja, akkor nem is lehet olyan rossz ott élni” – lehetett hallani a Vízkereszt vetítése után a szakszervezetek székházának folyosóján, az 1968-as Miskolci Rövidfilmfesztiválon. S mintha még a másnapi fesztivál-újság is kiemelte volna ezt a „szellemesnek” szánt ítéletet. Ám bizonyára nem „találó” volta miatt őrizte meg emlékezetem ezt a kijelentést, hanem mert jól kifejezte a kor ellentmondásait. Sára filmje, amely egyébként a dokumentumfilm kategória első díját nyerte el, társulva a sokak által kedvelt színházi együttes, az Universitas boldog-bolondos vidéki kiruccanásaihoz, a behavazott tanyák életet mutatja be, mindenekelőtt a tanyán élő gyermekekét, kiknek lelke épp úgy igényli a jó szót, a kultúrát, mint testük a napfényt. A zárókép felirata szerint egymillió ember él Magyarországon tanyán, minden tizedik hazánkfia.

A tanyán élők elhagyatottságával, életkörülményeik elmaradottságával a „szocializmust építő” rendszer persze nem tudott elszámolni, legföljebb tagadhatta létét. A dokumentumfilmeseket meg „csakazértis” ez a világ izgatta. (Emlékezzünk Sára korábbi dokumentumfilmjeire, különösen a Gaál Istvánnal készített Cigányokra!) Ráadásul Sára csodásan szép képsorokban mutatja meg ezt „a nem létező életet”, felfedeztetve nézőjével a táj szépségét s gyermekarcok ragyogását. A kor-jellemző megjegyzés cinikussága épp abban áll, hogy a rendezés-fényképezés művészi erényeit fordítja a film ellen azzal a céllal, hogy kételyeket ébresszen dokumentarista hitelességében.

Hogy miért nincs vezetékes víz a tanyákon, azt „meg lehet vitatni”, de az emberarcokba rántott sorsokat nem. Azok ugyanis elevenünkbe vágnak. Sára Sándor viszont ezt módszert, ezt a fogalmazásmódot választotta, szinte az általa készített első fénykép óta. Ne tagadjuk a szakmán belül is voltak olyanok, akik vitatták e módszerek „eredményességét”. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján nekilendülő magyar dokumentumfilm szociografikus ágának egyik formai jellemzője (a televízió, a hangos, 16 mm-es elterjedése, és még sok minden más hatására) az úgynevezett beszélő fejek megjelenése. Másképpen fogalmazva: az igazság kimondásának aktusa fontosabbnak mutatkozott, mint a mód, ahogyan az igazság megjelent a vásznakon. Sőt, a fogalmazásmódok épp arra törekedtek, hogy maguk is felerősítsék azt a lepusztultságot, ami a képen egyébként tárgyi értelemben is látható volt. Ezzel szemben Sára úgy vélhette, hogy nincs az a lepusztultság, amelyben ne lehetne találni akárcsak egy csipetnyi humánumot, amely szépségének képbefoglalásával hidat lehet verni a történelem alávetettjei és a nézők között, és meggyűlöltetni ez utóbbiakkal a „körülményeket”. Kevés filmrendezőnk van, akik oly szélességben és mélységben mutatná meg filmjeiben a történelem, a magyar történelem poklának mechanizmusát, és ezzel egyidejűleg, a humánum működését, mint Sára Sándor.

Ezért oly jellemző az ő fogalmazásmódjára a (fotónál is döntő szerepet játszó) képkivágat megválasztása és a kompozíció. Jószerivel két képkivágattal dolgozik: a közelivel és a totállal, legalábbis ezek a legfontosabbak a számára. (S persze e kettő közt történő zoomolás, előre vagy hátra – rengeteg példát találunk erre a Feldobott kőben.) A közeli talán azért, mert ez a képkivágat ad módot leginkább arra, hogy mindent lehagyjon, kihagyjon a képből, ami nem oda való, ami felesleges, és mert ebbe keretezhető a legjobban Sára képi nyelvének legfontosabb „szava”, „alapszava”: az emberi arc. A közeli képek fontossága végigvonul az egész életművön. (Hogy a „beszélő fejek”-ből milyen remekléseket tud teremteni azt későbbi filmjei – a Néptanítók, a Pergőtűz és a többi – bizonyítják.) A totálok viszont elsősorban szerkezetükkel, kompozíciójukkal hatnak, mozgóképről lévén szó, sokszor egyik szerkezeti elemről egy másik szerkezeti elemre téve át a hangsúlyt a képsorban.

Hogy az évek során miként alakult ki és változott olykor Sára Sándor művészetének képnyelve arra most – a forrásokat illetően mindenképp – bizonyítékokat szolgáltat az a csodás album, a Magyar Fotográfia Történetéből című sorozat most megjelent 30. kötete, amely több mint másfélszáz fotóját mutatja be. Kincses Károly, a magyar fotográfia egyik legjobb ismerőjének, az anyag fő gondozójának tájékoztató tanulmányában olvashatjuk: „döbbenten láttam a dohos papírdobozokba behányt képek között Gaál és Sára cigányfotóit, amelyek neves, ismert és kiváló fotográfusok (Féner Tamás, Révész Tamás, Horváth Dávid) munkáitól jottányit sem maradnak el, sőt! Ráadásul jó tíz-tizenöt esztendővel korábban készültek.” „Kettejük kezében a motívumkereső fényképezőgép nem a filmgyártáshoz szükséges segéd-képeket, munkakópiákat hozta csak létre, hanem önálló, szuverén alkotások készültek egy nagyon más művészeti ág, a fotográfia műfajában.” Aki tehát kézbe veszi ezt az albumot, az megerősödik abbéli sejtésében, hogy Sára Sándor nemcsak kitűnő filmrendező és operatőr, hanem fotográfusként is az elsők között van a helye, merthogy a legfontosabbak, maguk a képek teszik ezt vitathatatlanná. „Feledheted-e ezeket az arcokat?” szól a kötetnek a Feldobott kő szövegéből kölcsönzött címe – feledhetők-e Sára fotói? Néhányukhoz talán visszatérünk. Az elfelejthetetlen emlékek útján biztosan.

 

„Feledheted-e ezeket az arcokat?” – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2396