KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Nápolyi mulatságok

Candelaio

Nemeskürty István

Giordano Bruno vígjátéka képernyőn

 

1582 őszén olasz nyelvű könyvecske jelent meg Párizsban: Giordano Bruno nápolyi domonkosrendi szerzetes, hittudományi doktor, egyetemi tanár vígjátéka, a Candelaio. Pajzán színi játék ez, pajzánul többértelmű a címe – hőse gyertyamártó, mely foglalkozás azonban a férfiúi erényekben mindkét nem irányában kiválóan jeleskedők korabeli jelzője is –, és sokértelmű a tartalma. Bruno ekkor már hat éve él száműzetésben, most éppen a Sorbonne vendégprofesszora – sorsa még Londonba, Erzsébet királyné udvarába és Prágába, az alkimista Rudolf császárhoz is elvezeti, hogy aztán majd 1591-ben egy velencei polgár hazacsalja (az ármányos férfiú az inkvizíció kezére adta) – és nagyon vágyik haza. Ezért szerepel a darabban nápolyi sikátor, ezért népesítik be a színpadot nápolyi alakok. Bruno azonban a tréfák mögé bölcseletét is elrejtette, azt a filozófiát, mely miatt majd 1600 februárjában a római Campo de Fiorin máglyára küldik. E bölcselet lényege, hogy az élet egyedüli megismerési módja a tapasztalás, ámde a legtöbb ember ehelyett a képzelgésnek, a hiedelemnek dől be: varázslásnak, aranycsinálásnak, szemfényvesztésnek, elhitetésnek. Bruno is könnyen megkereshette volna ilyesmivel a kenyerét, ha akarja. (Például Rudolf császár udvarában.) A színjáték keserű derűje elárulja, hogy szerzőjének megvan a véleménye a világról; amint a címlap rá vonatkozó jelzője mondja: „fastidioso” – torkig van az egésszel.

A három párhuzamos szálon bonyolított, terjengős komédiát igen nehéz színre vinni. Filmre se könnyű. Ha megmaradunk a késő reneszánsz érzéki világában, látványosan és költségesen reprodukálva az 1580-as évek Nápolyát: a külsőségek hálójába tekeredünk, melyből csak a csintalan mondások és parlagi kétértelműségek szóvicceinek kagylódarabkái villannak elő imitt-amott. Ha viszont csak a dikcióra, az iskolamester, az utcalányok vagy a varázsló bölcselkedéseire összpontosítunk, könnyen egy fonákjára fordított Hamlet bohózati tükörképét kaphatjuk.

Maár Gyula tévéfeldolgozása ezzel szemben talán az egyetlen lehetséges, mindenesetre célhoz vezető utat és megoldást választotta. A nézővel együtt ma olvassa – olvassuk a Candelaiót; miközben megjelennek előttünk a korabeli Nápoly alakjai és helyszínei, tudatunkban már ott mozognak-élnek az azóta eltelt századok hasonló helyzetei és alakjai is, a mozarti és Richard Strauss-i rokokó se fiú-se lány figuráitól a némafilmek és a mai mozidarabok szívdöglesztő jeleneteiig. S mindez úgy, hogy nincs idézőjelbe téve, nincs röhögtetőn kifigurázva, tolakodón az orrunk alá dörgölve, mint Manfurio iskolamester zavaros citátumai latin auktoroktól; egyszerűen csak jelen van, mint ahogyan mindez tényleg együtt van jelen lelkünkben-eszünkben, amikor olvassuk, s olvasás közben gondolkozunk.

Más is próbálkozott már hasonló megoldásokkal; úgy érezzük azonban, ez itt most igazán és maradéktalanul sikerült. Maár Gyula és mozgófénykép-csináló társa: Márk Iván, meg a jelmez-, meg a díszlettervező olyan határtalanul gazdag és kifejező képi világot keltettek életre, amilyent ritkán látunk a képernyőn. Mindehhez egy rafináltan egyszerűnek ható, érzelemdús és mégis tartózkodó muzsika járul – olyasféleképp, ahogy az ilyesmit Hoffmansthal és Richard Strauss képzelte el és valósította meg például az Ariadné Naxos szigetén című operában. Ott is – és talán ama műben először – múlt és ma, káprázat és valóság különös kontrapunktikus egységben van jelen. Amikor Bartolomeo nagyközelije egy John Gilbert pózában és arcával mondja el bölcselkedéseit; amikor Carubina, a „gyertyás” elhanyagolt felesége egy Gloria Swanson talmi előkelőségével kínálkozik fel Giovan-Bernardónak, a festőnek; amikor Scaramaré, a varázsló Fellini-filmek hangulati elemeivel kísérten igyekszik úgy tenni, „mintha”, pedig ő csak egy fáradt komédiás; amikor Vittoria ügyfeleit várja egy német némafilm díszletei között, s a jelenet erotikus fűtöttségét a nemi kiszolgáltatottság csüggedt bánata hűti; amikor Manfurio a Kék angyal lezüllött tanárának janningsi jelmezében magyarázza el roppant körülményesen, miért dől be mindig mindenkinek; amikor Marthában, az alkimista fonnyadó nejében úgy tüzel fel az élnivágyás, ahogy azt Bette Davis hagyta ránk örökül A vénlány szerepében; akkor különböző korok lényegének és külsőségeinek, találkozásainak és szerteágazásainak oly bonyolultan harmonikus együtt-láttatását kapjuk, hogy visszatér hitünk a mozgókép semmiféle szóval vissza nem adható, vizuális varázserejében.

Mindez persze már a színészeket is dicséri: ilyen jó együttest régen láttunk; értették és szerették szerepüket, bizonyítva, hogy milyen kimeríthetetlenül gazdag a magyar színművészet tárháza, csak meg kell lelni hozzá a kulcsot. Emlékezetünkben marad Székely B. Miklós szomorú némafilmszínész-arca, gügye mosolya mögött pislákoló embersége; Szacsvay László pénzszerzésbe habarodott Psilander Valdemára; Csákányi László, mint áltudósnak álcázott tudós és ennek fordítottja; Kern András, a varázsló, aki olyan hittel tudja mondani zagyvaságait, hogy az már önmagában hegyeket mozdít, pedig szegény semmiben sem hisz, legkevésbé önmagában; aztán Iglódi István mint rablóvezér és rendőrkapitány, aki maga se érti, miért nem jön rá senki, hogy ő valójában kicsoda; aztán Spányik Éva, az alkimista felesége, Pálos Zsuzsa, a gyertyamártó neje, mindketten másképpen éreztetve elhanyagoltságukat; Jobba Gabi, a harmincas évek magyar népszínmű-filmjeiből ideperdült cselédlány, akiről sehogyan se akarjuk elhinni, hogy kerítőnő, pedig éppen ezért az; és Gaál Erzsébet mint Vittoria, a Curtizán – Clara Bow is megirigyelte volna, ha látja, mint üldögél ernyedt csábmozdulatokkal mesterségének címerén, az ágyán.

De hát sokat is beszéltünk. Ha még tovább lelkesülünk, az olvasó utóbb gyanút fog. Jobb hát abbahagyni és jó tévénézést kívánni. Akinek pedig mégse tetszik, hát ezen nem segíthetünk, mert, amint azt Martha asszony szájával maga Giordano Bruno doktor mondotta:

Levágott orra nem kell szemüveg szokta mondani az öreg Jean, aki engem francia nyelvre tanított.”

Valete et plaudite.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6988