KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szemünk fénye

Parádi Orsolya

La guerre est déclarée – francia, 2011. Rendezte: Valérie Donzelli. Írta: Valérie Donzelli, Jérémie Elkaim. Kép: Sébastien Buchmann. Szereplők: Valérie Donzelli (Juliette), Jérémie Elkaim (Roméo), Gabriel Elkaïm (Adam). Gyártó: Rectangle / Wild Bunch. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 100 perc.

Akinek jól jönne egy komolyabb sokkterápia a tél végi depresszió kúrálására, annak bátran ajánlható Valérie Donzelli padlóba döngölő és felemelő önéletrajzi filmje. A harminchoz közelítő Roméo és Juliette egy bulin jönnek össze, és hamarosan gyerekük születik. A kis Adamnél azonban agydaganatot diagnosztizálnak. A pár elhatározza, hogy nem merülnek az önsajnálat mocsarába, hanem bíznak a felépülés 10%-nyi esélyében.

A francia színésznő-rendező saját életéből merítette a traumatikus történetet, és sok kreativitással mások számára is erőt adó alkotássá transzformálta. A főszerepeket nem bízta másra: ő maga és férje, Jérémie Elkaïm látható a filmben. Az ihletett és hiteles alakítások tehát adottak. Emellett az is kiemelendő, hogy az eseményeket nem nehezen emészthető dokudrámaként láthatjuk, hanem színekkel, lendülettel, és játékos humorral elevenednek meg. A többéves kórházi kezelés monotonitásából időnként kikapcsolódó pár hóban fogócskázik, rózsaszín körhintán ül, spontán csókos bulit rendez. Viccet csinálnak legmélyebb félelmeikből, hogy megóvják szellemi-testi-lelki épségüket. A film hol a francia újhullámot, hol a posztpunk korszakot idézi, sőt, még a spagetti-westernek feszültsége is megjelenik Ennio Morricone egyik emblematikus dallama által. Míg azonban a zenei választást csak dicsérni lehet, az időnként megszólaló narrátorok szerepe kérdéses. De talán ez a film egyetlen felróható hibája. A két főszereplő természetessége átütő, ahogy elszántságuk is. Szépek, fiatalok, és megmutatják, hogy a poklot úgy is meg lehet járni, hogy nem vész oda az ember lelke.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11105