Az utolsó gyógypedagógusVáncsa István
Hámos György, a Filmvilág alapító főszerkesztője, a kiváló író, publicista, tévékritikus ebben az évben lett volna 70 éves.
Kezdjük egy vallomással. Boldogult tévékritikus koromban módomban állt néhány elismerő megjegyzést besöpörni azon a címen, hogy meg sem próbálom folytatni azt, amit nagytekintélyű elődöm, Hámos György abbahagyott. Én ezeket a dicséreteket szerény mosollyal nyugtáztam, mélyen titkolva, hogy ennek az eredetiségnek vaskosan tárgyszerű oka van: az tudniillik, hogy fogalmam sincs, mi az, amit nem folytatok. Nem olvastam Hámost. A szatíráit és a tárcáit ismertem, élveztem, nagyra becsültem, de a tévékritikáiból nem olvastam egy árva sort sem. Televízióm sem volt, gyakorló tévékritikusként vettem az elsőt, emellett pedig nem láttam világosan, hogy mért kell a tévéről bírálatokat írni, s ezeket mért kellene elolvasnom. (Megjegyzem, hogy ez a probléma számomra azóta sem tisztázódott megnyugtatóan.) A szent együgyűség jegyében kezdtem tehát dolgozni, s ekkor már önvédelmi okokból mellőztem tiszteletre méltó elődöm tanulmányozását, részint mert nem akartam aláásni az önbizalmamat, részint mert tudtam, hogy óhatatlanul, akaratom ellenére is átvennék tőle ezt-azt, s ez nem feltétlenül tenne jót nekem. Így telt el két év, aztán egyszer csak visszakerestem valamit Hámosnál, s ezzel a jég megtört. Utána többé-kevésbé rendszeresen és valamelyest szisztematikusan böngésztem az ÉS bekötött évfolyamait – tudniillik az ellenbizonyítékok ismeretében is meggyőződésem, hogy az újságcikkeket nem kötetben, hanem az újságban kell elolvasni –, s rájöttem, hogy az aggályaim indokoltak is voltak, meg nem is. Indokoltak voltak annyiban, hogy Hámos tévékritikusként is szellemes, fordulatos és elegáns, tehát a kezdő igen bölcsen teszi, ha a saját teljesítményét nem hasonlítja össze vele; viszont indokolatlanok voltak az esetleges hatásokat illetően: Hámos kétségkívül nagyformátumú kritikus, csak hát másfajta televíziót látott ő, és mást látok én.
Megmagyarázom.
A hatvanas évek elején, amikor Hámos hivatásos tévénézőként lépett a színre, a televízió volt a megtestesült csoda. A nézőt már az a puszta tény is lenyűgözte, hogy ha valami történik a Szabadság téren, azt ő láthatja Ráckevén; hogy nem kell kimenni a stadionba, hanem otthon, fotelból nézheti a meccset; hogy a mozi, a színház és a kabaré házhoz jön, és egyáltalán: a hegy megy Mohamedhez. Mindeme csodák árnyékában a színvonal kérdése fel sem merült, vagy ha mégis, akkor optimista felhangokkal: a televíziózás még éretlen, csacska gyermek, de ragyogó jövője van. S a televízió egyszer-másszor igazolni látszott ezeket a reményeket, hiszen alig három-négy órás késéssel sugározta az olimpia eseményeit, mi több, közvetítette a Holdra szállást, s eme ténykedéseivel mintegy önmagát ragyogta be. Mégiscsak nagy dolog a tévé, gondolta a néző magában, s a tévé címszó alatt differenciálatlan egységbe foglalta össze a televíziós technikát, a Magyar Televíziót mint intézményt s a műsorfolyamatot, tehát az intézmény által nyújtott szolgáltatást – mindez így, együtt mutatkozott nagyszerűnek, függetlenül attól, hogy Armstrongot mégsem az irodalmi és drámai főosztály delegálta a Holdra. (Persze valószínű, hogy ez a szervezeti egység akkor még nem is létezett.) Egyszóval az akkori néző attitűdje élesen különbözött a mai nézőétől (és persze a kortárs amerikai nézőétől is, aki húsz évvel korábban televízión nézte a második világháborút), szükségképpen más volt a kritikus alapállása is: nem opponensnek, hanem inkább mentornak érezte magát. Hámos György atyai dicséretekkel, feddésekkel és időnként makarenkói pofonokkal próbálta erényes életre szoktatni a gyámolítottját – mint látjuk, eredménytelenül –; s amint ez a szülőkkel gyakran előfordult, nem vette észre, hogy mostohagyermeke fölött is elmúltak az évek, számára a tévé két évtizeddel később is az volt, ami kezdetben: bájosán butácska, nagy fülű kislány, akire nem lehet, de nem is szabad igazán haragudni. Mármost én nem pesztráltam és nem dajkáltam a televíziót, hanem felnőtt korában ismertem meg, tehát előttem annak mutatkozott, ami valójában; zsíros hajú, nagy lábú, foghíjas trampli, pecsétes szoknyában, kis bajusszal. Atyai emóciókat nem gerjesztett bennem, csodákat sem produkált, töprengésem tengelyébe pedig azt a problémakört állította, hogy voltaképpen mit akarok én írni erről az egészről és minek.
Struktúráját és működési elveit tekintve a tévé végső soron egy gigászi napilap. Ezek után képzeljük el, mi volna, ha az egyik politikai napilap minden héten kritikát közölne a másik politikai napilap teljesítményéről, véleményét a tárca- és a versrovat tanulmányozása alapján alakítaná ki, majd – minden héten – javaslatot tenne a másik politikai napilap felszámolására. Ez, ugyebár, abszurdum. Alternatív megoldás lenne, hogy az egyik politikai napilap – a kritizáló – vizsgálódásait kiterjesztené a másik politikai napilap egészére, kezdve a vezércikktől, folytatva a belpolitikán, a gazdaságpolitikai, hír-, tudományos és sportrovaton át a hirdetésekig, mérlegelné a lapon belüli arányokat, a hangsúlyok elhelyezését, az újság nyelvezetét, képanyagát és tördelését. Ez, ha lehet, még az előbbinél is nagyobb abszurdum. Márpedig a tévékritikus vagy az első módszert követi, vagy a másodikat, ennélfogva mindenképpen nonszensz dolgokat művel. Teszi pedig mindezt annak a tudatában, hogy az ő tevékenysége végső soron műkritika, célja pedig az, hogy támogassa az abszolút önálló, autonóm, mélyenszántó, magasröptű és szocialista eszmeiségű televíziós művészetet. Még csak meg se róhatjuk a dőreségéért, hiszen mindezt ex officio közölték vele, így, ahogy elmondtam, ő pedig – gyenge pillanataiban – képes rá, hogy elhiggye. Holott tudja a lelke mélyén, hogy neki nem esztétikumról kéne beszélnie, hanem egyszerűen a kereskedelmi erkölcsről. Arról, hogy a tévé nem „megajándékozza” a közönséget a műsoraival (a közelmúltban az intézmény egyik vezetője használta ezt a kifejezést), hiszen mi, tévénézők, havonta százmillió forintot fizetünk be az államkasszába ezen a címen, ennek az összegnek az ellenértéke pedig semmiképpen sem ajándék. Persze nem is áru. Tudniillik ha áru volna, akkor a forgalomba kerülés előtt valamely kompetens szerv – mondjuk a KERMI – ellenőrizné. Miután ez nem történik meg, a tévékritikus helyettesíti a panaszkönyvet, a panasz-levelezőlapot, a belső ellenőrzést és a Köjált. Mondanom sem kell, hogy ez a népi ellenőr típusú kritikusideál erősen különbözik a Hámos György által képviselt gyógypedagógus-típustól, de hát tempora mutantur, s nyilván az is magától értetődik, hogy az utóbbi típus rokonszenvesebb. Hámos egyéniségének a varázsát többek között az adja, hogy ő hitte: türelemmel, tapintattal, szelíd iróniával pozitívan befolyásolhatjuk egy akkora intézmény működését, mint a televízió, s hogy ez a ténykedés előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.
Tévedett, sajnos.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 879 átlag: 5.74 |
 |
|
