KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Hibaigazítás
• Takács Ferenc: Stanley Kramer (1913–2001)

• György Péter: A Titanic kora Hatalom és szabadság
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Vonzások és változások Berlin
• Kriston László: Ők is forrón szeretik
• N. N.: Az 51. Berlini Filmfesztivál díjai
• Vágvölgyi B. András: Walkürök panasza Új német filmek
• Földényi F. László: Torz siker Marlene-imázs
• Nánay Bence: Az elbeszélés romjai A Straub–Huillet filmek
• Fáber András: Aranyborjút imádni Beszélgetés Jean-Marie Straubbal és Danièle Huillet-vel

• Karátson Gábor: Kicsit ásnak, nem röpülnek Szelek szárnyán
• Báron György: Kamera, csadorban Új iráni filmek
MAGYAR MŰHELY
• Zachar Balázs: A vágás joga Filmtörvényen kívül

• Beregi Tamás: A Gulliver-szindróma Törpék és óriások
• Ádám Péter: Tizenegy dollár Billy Wilder
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Pop-kelet Cottbus
KÖNYV
• Kelecsényi László: Osztott képmező Csala Károly – Fazekas Eszter: A fény festője – Koltai Lajos operatőr
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Élni a tutiban I love Budapest
• Galambos Attila: Egy ország álma Feri és az édes élet
• Reményi József Tamás: Dalkor Cseh Tamás film
• Varró Attila: Yakuza Smaragdvárosban Fivér
• Pápai Zsolt: A saját bőrén érzi Memento
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Ízlés dolga
• Bikácsy Gergely: Baise-moi
• Bori Erzsébet: Bíbor folyók
• Tamás Amaryllis: Jónás és Lilla
• Pápai Zsolt: Ellenség a kapuknál
• Tóth András György: Kirikou és a boszorkány
• Zsidai Péter: Tizenhárom nap – az idegháború
• Hungler Tímea: Beépített szépség
• Kovács Marcell: Rossz álmok
• Korcsog Balázs: Blair Witch 2
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Utánpótlás

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hogy szeretsz?

Válsághelyzetek

Bori Erzsébet

Jelenetek egy másik házasságból. Szerelmi négyszög Dogma-módra.

 

Két test, ha összecsattan... Az egyik egy nagy sebességgel (és figyelmetlen vezetővel) érkező kocsi, a másik egy emberi test. Nem kétséges, melyik húzza a rövidebbet. Az viszont már korántsem ilyen kiszámítható, mi történik két párkapcsolat egymásba ütközésekor. Az egyik friss és szárnyalóan boldog, a másik egy régi, meghitt és elkényelmesedett.

Caecilie és Joachim huszonéves, bolondul szerelmes és az esküvőt tervezgeti. Marie és Niels ezen már rég túl vannak, tizennyolc éve tartó, bejáratott házasságban élnek, három gyerekük van, a legidősebb egy zűrös korszakát élő kamaszlány. A végzetes balesetet Joachim okozza, amikor Marie kocsija elé lép, de az asszony lelkiismerete sem tiszta: túl gyorsan hajtott és nem figyelt oda, mert a lányával veszekedett. A bűntudatos Marie arra kéri orvos férjét, hogy beszéljen a műtő előtt várakozó Caecilie-vel. És elindul a lavina.

A kivételesen erős érzelmekkel és indulatokkal telített helyzetben szinte a természeti katasztrófák feltartóztathatatlanságával következik be az érzések átvitele és csereforgalma, teret sem hagyva a racionális megfontolásoknak vagy erkölcsi aggályoknak. Joachim életben marad, de nyaktól lefelé megbénul, soha többé nem lesz belőle ép ember. Egy-két évig még megmaradhat csinos porhüvelye, de aztán – ahogy azt perverz élvezettel ecseteli a szerelmesének – elsorvadnak a végtagjai, leszárad a nemi szerve. A fiú előbb Caecilie-re zúdítja minden dühét és elkeseredését, majd elzavarja a lányt, és az idősebb ápolónő ellen indít bosszúhadjáratot. Ezalatt a kétségbeesett és magányos Caecilie Nielset hívogatja éjjel és nappal. Nem sok kell hozzá, hogy néhány lelkisegélyt nyújtó együttlét után a szép, fiatal, vigasztalásra és szeretetre éhes lány az orvos karjaiban kössön ki.

És mi tanúi leszünk egy nagyszerű jelenetnek, amely önmagában is igazolni tudja a Dogma-elvek szerinti filmkészítés létjogosultságát. A feleség gyanút fog, szemrehányásokkal és vádakkal illeti a férjét. És ez az erkölcsös, komoly, felelősségteljes férfi, egy igazi rendes ember, aki még soha nem csalta meg a feleségét, olyan öntudatos felháborodással reagál, olyan átélt hévvel és meggyőző erővel adja a megsértett ártatlanságot, mintha egész életében ezt gyakorolta volna, vagy mintha egy kezdettől fogva belekódolt, csak eddig nem használt programot hívna elő.

Ilyen és hasonló érzelmi játszmák sorozatán át halad előre a négy ember (és ötödikként a nagylány) hétköznapi drámája. Amely egy klasszikus előképet – Bergman Jelenetek egy házasságból – mutat fel újra, ezúttal dogmatikus változatban.

Susanne Bier rendezése immár a 28. Dogma-film. A Dogma 1995-ös, Lars von Trier és Thomas Vinterberg által jegyzett manifesztuma csattanós és ironikus válasz egy nagyon is létező, a filmet (elsősorban morális) válságba juttató problémára. De az álomgyári mozi tömény hazugságát és gyalázatos tutira menését, vagy a szerzői film „burzsoá romanticizmusát” és „dekadenciáját” ostorozó, a követendő gyakorlatot részletező és „szüzességi fogadalommal” kiegészített írásmű egyben pamflet is, a futuristák vagy a szürrealisták kiáltványának paródiája, vaskalapos szigora pedig egyenesen megszegésért kiált.

A rigorózus szabályok egyik fele a hitelességet, a másik a filmcsinálás demokratizmusát védi. De vizsgálhatjuk a néző felől is. Ez esetben a Dogma úgy működik, mint márkavédjegy, minőségi tanúsítvány, amely garantálja, hogy mit kapunk a pénzünkért. És mit nem. Tilos a zsánerfilm, az erőszak és a szex explicit ábrázolása.

A másik frontot az ellenkező szárnyon nyitja meg a Dogma: hadat üzen a művészetnek, az önkifejezésnek, az eredetiségnek. Ez elméletben botrányosan hangzik, a gyakorlatban viszont abszolúte védhető. A művészi önmegvalósítás, a kifejezés szabadsága a kortársi filmek riasztóan nagy százalékában eredetieskedést, extrém ötletek hajszolását jelenti, szimpla feltűnni és kiugrani vágyást – az igazi tehetség fedezete nélkül. A film igenis ipar. A benne tevékenykedő, jó esetben közepes tehetségek tartsák csak be a technológiai utasításokat, kíméljenek meg minket felturbózott önreprezentációjuktól és ne követeljék maguknak azt a szabadságot, amit egyébként Orson Welles, Tarkovszkij, Buñuel sem kapott meg soha. Annak a néhány szuverén alkotónak pedig úgyis mindegy, hogy a stúdiórendszer, Lars von Trier vagy a saját dogmáit követi – és szegi meg gondolkodás nélkül.

A Hogy szeretsz? minden ízében kis film. Szerény, visszafogott, minimalista, és holtbiztosan nem dönti fel a kasszát. De aki megnézi, az nem fogja csalódottnak és becsapottnak érezni magát.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2288