KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: Švejkelés Rudolf Hrušínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Földi paradicsom

Múlt vagy jövő?

Csepeli György

 

A mindennapi észhez leginkább közel álló lélektani elmélet szerint az emberek környezetük ingereinek foglyai, s viselkedésük aszerint alakul, mi a sikeres és mi a balsikeres számukra. A balsikeres viselkedések idővel kihullanak a lehetséges változatok sorából, s csupán a sikerek hajlamosítanak az ismétlésre. Siker mindaz, ami azonnali nyereséget, elismerést és örömet okoz, balsiker pedig, ami megszégyenülést, veszteséget és szomorúságot hoz magával. Úgy tudjuk, hogy bolond az az ember, aki ár ellen úszik, balsikert balsikerre halmoz, s társadalmi darwinistaként helyeseljük, ha odavész, átengedve helyét a nála alkalmasabbnak, sikeresebbnek.

Ez az egyszerű elmélet egyszerű feltételek között született, amikor még tudni lehetett, hogy mi a siker és mi a balsiker. Világosan látó elmék persze akkor is tudták, hogy a gazdaság világában mérhető sikerek egyéb társadalmi területeken hátrányok okozói, kivédhetetlen kudarcok és igazságtalanságok szülői, s ezért is szorgalmazták azt a társadalmi rendet, ahol ember és munkája közé nem tolakszik semmiféle általános értékmérő, szétfoszlik az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat elkendőző ideológiai köd, és a tisztánlátó emberek szabad szövetségében ki-ki elnyeri majd a képességei szerint végzett munka arányában jutalmát, hogy azután később szükségletei szerint részesüljön a javakban. Mindehhez nincs másra szükség, mint egységes köztulajdonra, központilag, tudományosan kidolgozott tervekre s lelkesedésre, a feladatok megoldhatóságába vetett hitre, melyet a fényes jövő ígérete táplál.

Kiderült azonban, hogy e vágykép a valóságba ültetve nemhogy tisztázta volna az addig ellentmondásos siker-balsiker skála értékeit, hanem minden korábbihoz képest alaposabban összezavarta azokat. Céljai abszolút értékességében bízva nem törődött az eszközök értékelésével, s a korábbi állapotok szűk racionalizmusának bírálatát gyakorlatba ültetve irracionalizmusba tévedt. Az egyén a fentebb már ismertetett elmélet szerint viselkedve nem tehetett mást, mint hogy alkalmazkodott, s így állhatott elő tömegesen az a tragikus helyzet, hogy szűkebb környezetében sikert sikerre halmozhatott, miközben voltaképpen társadalmilag kivédhetetlen károk okozójává vált, vagy ellenkezőleg, amikor éppen megbukott, szenvedett, fölös áldozatot hozott, akkor értéket teremtett a társadalomnak, anélkül persze, hogy előnyös következményeit önmaga megtapasztalhatta volna.

Nem folytatom tovább ezt az absztrakciót, mert a film, melyről beszélni akarok, nem gondolati játék kitalált szereplőkkel, hanem egy jelenben kialakult életzárvány iszonyatos konfliktustömege. A viszonyok teremtették-e a konfliktusokat, vagy a szereplők maguk hordozták azokat mintegy sorsukba kódolva? Schiffer Pál és alkotótársa, Juhász Pál legnagyobb érdeme, hogy ezt a kérdést villámcsapásnyi erővel világítja meg, hogy azután a fény kihunytával a néző töprengeni kezdjen, s elvont gondolatokba merüljön. A kérdés ma még megválaszolatlan. Nem tudom, mi történik Jánosék fóliabirodalmával, elsüllyed-e a békési tanyavilág tengerében vagy a mesterkertészet zarándokhelyévé válik, hogy modellje legyen sok más hasonlónak, egyszer s mindenkorra elvéve a kenyeret a magas zöldségárakon zúgolódó újságírók elől.

A filmet előnyösen különbözteti meg a mostani vállalkozási kampány propagandistáinak jellemző termékeitől, hogy tárgyát történelmileg, szociológiailag és lélektanilag közelíti meg, bravúrosan egybetartva e megközelítések szálait. Mert a filmnek nem az a lényege, hogy lám, Jánosék vállalkozni mertek, s íme, mire jutottak (ezt tette volna egy példázat, melyhez tetszés szerint illeszthető pozitív vagy negatív kicsengésű vég, az adott ideológiai széljárástól függően), hanem arról szól, hogy ez a család nem tehetett mást, ha úgy tetszik, hübrisze űzte be e paradicsomtermelő pokol sátrai alá.

Schiffer érdeme, hogy évtizedekkel azután, hogy a magyar irodalom végleg levette kezét a parasztproblémáról, elintézni vélve azt a téeszesítés körüli tragikus és heroikus gesztusok bemutatásával, az intellektualizmus legjobb hagyományainak birtokában, mintha csak Kafka nevezetes Utazója szerepét öltötte volna magára, szenvedélytkeltő makacssággal és kíváncsisággal kutatja föl a szemünk előtt a magyar parasztság egyik feledésre ítélt rétegének kényszerpályáját. A paraszti sorból a polgárosodás felé törő rétegek derekát kettéroppantották a mezőgazdaság történelmi jelentőségű kollektivizálási hullámai, s a magyar mezőgazdaság talpra állása és sikerágazattá fejlődése ott és akkor következett be, ahol számoltak e roppanással és nem maradt el a jóvátétel. Erről láthattuk nemrég a Pogányról készített filmszociográfiát.

Sokan maradhattak azonban, akik kívül rekedtek, nem tudták feledni a nekik felállított akasztófát a községházán, az erkölcsi és anyagi tönkretétel örökre felsebezte őket, s ugyanakkor az ipari és városi életmódhoz szükséges készségeket nélkülözvén nem tehettek mást, minthogy parasztok maradtak. Erre az esetre nyilván nem vonatkoztathatók a behaviorista pszichológia fogalmai, amelyeket laboratóriumok hűvösében kísérleteztek ki tudós professzorok.

A film azt mutatja, hogy a vállalkozó psziché objektív történelmi és társadalmi előfeltételek eredménye, nem valamiféle elvont emberi lényeg, pláne nem csodaszer, mely a nemes céljai realizálása érdekében új eszközöket kereső szocialista gazdálkodás gondjait egyszer s mindenkorra megoldja.

A film testszövete vérzik, s ettől lesz több, mint közgazdasági vagy történelemszociológiai tanulmány. Nem tudjuk feledni a Nagyanyát, aki a tizenkilencedik század nagy családregényeinek múmiává aszott központi alakjaként közvetíti számunkra az életet felhabzsoló munka-etika üzenetét. Semmi idilli nincs ennek a parasztasszonynak az életében, de semmi ördögi sincs benne. Nem húzhatók rá a megszokott sablonok, nem tudjuk elképzelni muskátlivirágos ámbituson, miközben szemfedőjét hímezi mívesen, távolban az arányló búzakalászos mezővel, de a harácsoló, másokat megalázó és maga alá tipró kulák vicsorgó brosúrafigurája sem illik rá. Cigarettázik, szemüveget visel, Bulgáriába utazik, s mindenekelőtt dolgozik, dolgozik, mert nem tud mást tenni, számára a munka az, ami a macskának a nyávogás. Etikája vasabroncsként szorítja össze a családot: fiát, aki fanatikusan menedzseli a minden józan közgazdasági kalkulálhatóságot nélkülöző környezetben a vállalkozást, az asszonyt, aki fia feleségeként a párholdas paradicsomkert helótájaként látástól-vakulásig dolgozni kénytelen s az unokákat, akik közül kettő ott maradt a tanyavilágban, a harmadik pedig egyetemen tanul. Mindenki e kemény lélek szorításában vergődik, anélkül, hogv tudná: a történelem csípte őket nyakon.

Nem tudjuk eldönteni, hogy jó-e vagy rossz-e, ami Jánosékkal történt. Jobb lett volna-e, ha odahagyják a mezőgazdaságot, s beköltöznek a városba, lakásért, egészségügyi ellátásért, kultúrprogramért nyaggatva a tanácsot, a férfi dolgozna egy gyárban, az asszonyok jól fűtött hivatali helyiségekben főzhetnék a kávét főnöküknek, a gyerekek angolt tanulnának s a Balatonra járnának autóstoppal. Csak azt tudjuk, amit látunk. Fogcsikorgatva, mint Ila, tele szenvedéllyel, mint János, bulldog szívóssággal, mint Nagyanya, termelik a paradicsomot, a karfiolt, a zöldpaprikát. Mire megoldjuk a dilemmát, hogy szükség van-e rájuk, vállalkozásuk idegen-e a szocialista gazdaságtól vagy éppen annak szerves, kiegészítő részét képezi, könnyen meglehet, hogy gazdaságuk elenyészik, belepi a gaz. János talán egy gyárban dolgozik, az asszonyok íróasztal mellett lógázzák a lábukat, s amikor a gyermekek hazajönnek a Balatonról, együtt hüledeznek a kis lakótelepi lakás konyhájában azon, hogy milyen elviselhetetlenül magasak a zöldségárak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6292