KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Sinkovits Imre (1928–2001)

• Lengyel László: Szabadlegény Jancsó 80
• Vidovszky György: Jancsó, a király Beszélgetés középiskolásokkal
• Mundruczó Kornél: Állatkerti mesék Jancsó 80
• Bikácsy Gergely: Mozilidérc Mándy mozija
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: A szépség rabjai Televízió: férfireklám
• Hammer Ferenc: Claudia Citroën Nők a tévéreklámban
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan kéz Beszélgetés Levendel Ádámmal
• N. N.: Az amerikai tévéreklám (1945–95)
CYBERVILÁG
• Sipos Júlia: A hálózott ember Beszélgetés Nyíri Kristóf filozófussal
• Kriston László: e-demokráci@? Paradigmaváltás Hollywoodban – 2. rész
• Kriston László: Párhuzamok Könyvszakma – Filmipar
• Kömlődi Ferenc: Gépi balettek Robotrendezők

• Beregi Tamás: Monty-montázs Angol humor
• N. N.: Monty Python repülő CD-ROM-jai
• Karafiáth Judit: A megtalált Proust Az eltűnt idő filmjei
• Ardai Zoltán: Időnk Leával A fogolynő
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A kőkori szappanopera Pordenone

• Csont András: Egy brassói Párizsban Brassaï-kiállítás
FILMZENE
• Szőnyei Tamás: Sűrített idő Beszélgetés Szemző Tiborral
KRITIKA
• Csengery Kristóf: Bartók-kenyér Gyökerek
• Gelencsér Gábor: Mértékrend Zalán Vince: Gaál István krónikája
• Varró Attila: A kép ópiuma Rekviem egy álomért
• Takács Ferenc: T-modell Dr. T és a nők
• Báron György: A Szovjetunió magányos hőse Vorosilov mesterlövésze
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Pan Tadeusz
• Varró Attila: Tigris és Sárkány
• Csantavéri Júlia: Malena
• Köves Gábor: Wonder Boys
• Reményi József Tamás: Betty nővér
• Ádám Péter: A meztelen Maya
• Nevelős Zoltán: Billy Elliot
• Kis Anna: Anyegin
• Strausz László: Szívörvény
• Tamás Amaryllis: A jövő kezdete
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Temetés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A kifacsart ember

Kövesdi Rózsa

 

A mindennapi hírek szinte lépten-nyomon terelik figyelmünket az úgynevezett harmadik világ – Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országainak – növekvő gazdasági-politikai súlyára. Ugyanakkor a harmadik világ filmművészete – amelyet Glauber Rocha, a brazil új hullám a „cinema nôvo” nemrég elhunyt vezéregyénisége   tömören „harmadik film”-nek nevezett el – mintha nem is létezne számunkra. A nemzetközi fesztiváldíjak időről időre felkeltik ugyan érdeklődésünket a „harmadik film” törekvései iránt, de – sajnos – Magyarországon ezek a néha jelentős eredmények sem keltettek eddig túl nagy visszhangot. Ezúttal brazil sikerről számolhatunk be: az 1981-es XIL Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon João Batista de Andrade író-rendező filmje, A kifacsart ember arany díjat nyert.

Valójában nem könnyű dolog meghatározni, mit értünk a „harmadik film” fogalmán. Bizonyos, hogy többet jelent annál a puszta ténynél, hogy egy film a harmadik világ valamelyik országában készült. Az első szembeszökő változás, hogy e filmek már nem az egzotikum erejével kívánnak hatni, egyszerűen csak egy másik (valljuk be, az európai néző számára idegen) világot mutatnak meg. Nem véletlen tehát, hogy zavarban vagyunk, itt nem tudjuk pontosan „helyükre tenni” az embereket, mert nem ismerjük sem a körülményeket, sem a gondolatvilágukat. Talán a témaválasztás, a filmnyelv és a célkitűzés sajátosságában találhatjuk meg a „trikontinentális film” jellemző vonásait. A cél mindenekelőtt a saját világuk megjobbítása. Ennek eszköze itt a markánsan aktuális, lokálisan  hétköznapi téma és az annak mintegy alárendelt, azt szolgáló képi nyelv.

Andrade filmjének színhelye – Brazília – földrésznyi ország, Latin-Amerikában a legnagyobb, a legnépesebb, iparilag a legfejlettebb, a harmadik világra jellemző gyarmati múlttal, minden elmaradottság fő forrásával és kirívó gazdasági és társadalmi ellentmondásokkal, amelyek jellegzetesen nyilvánulnak meg az ország földrajzilag is körülhatárolható tájai között. Az Észak a nyomor birodalma. A Dél, az iparosodás központja a „paulistáké”, akik lényegében a gyarmatosítók szerepét vették át az országon belül. Ide, a sokmilliós nagyvárosba, Sào Paulóba irányul északról a földjüket vesztett, nagyrészt írástudatlan parasztok spontán, tömeges, feltartóztathatatlan áramlása, mert itt remélnek munkát, jobb életet. A kifacsart ember e vándorlás végeredményét vizsgálja, a kiszolgáltatottságot, a parasztból munkássá válás gyötrelmeit.

A kerettörténet krimibe illő: egy munkás a kiváló dolgozók tiszteletére rendezett ünnepségen leszúrja gratuláló munkaadóját. A krimi üzenete: forradalmi példabeszéd a szakszervezeti mozgalomról, a munkások összefogásának fontosságáról. A film főhőse mégsem ez a munkás, aki a körülmények adta kényszerhelyzetben válik gyilkossá, hanem annak véletlen-vétlen hasonmása, akit a tett elkövetésével vádolnak. (Mindkettőt ugyanaz a színész, Jose Dumont alakítja, kitűnően.) A hasonmás is északról jött, de ő nem munkás, hanem írástudó, sőt kétszeresen is az, hiszen nemcsak a szó eredeti értelmében tud írni, hanem költő is. Filléres versesfüzeteinek árusításából próbálna megélni, de ezt megakadályozzák, mivel nincsenek hivatalos papírjai. A költő menekül a letartóztatás elől, munkássá válik, újra és újra átéli alteregója helyzetét. A véletlen hasonlóság által elindított menekülés a költőt a sorsközösség vállalásáig viszi és ezzel a hasonlóság is jelképes tartalmat kap, az értelmiség feladatát példázza.

Ez a film egyszerre naiv és kimódolt, hiteles környezetrajz és kiagyalt helyzetek meghökkentő összeelegyítése.

A magyar néző számára ebben az idegen környezetben éppen a valószínűtlen élethelyzetek tűnnek a legvalószerűbbnek. Egy embernek nincsenek iratai, így nem sok esélye lehet arra, hogy bebizonyítsa: nem azonos egy körözött gyilkossal. A helyzet képtelen, mégis elfogadjuk. Hátborzongató, hogy a munkásokat rajzfilmekkel lehessen oktatni a munkaadóik tiszteletére, a módszer praktikussága mégis hitelessé teszi ezt stb.

Ezzel szemben a didaktikára túlérzékenyek vagyunk. Maga az alapmotívum, a költő és a munkás külső hasonlósága is eléggé erőszakolt. A kizsákmányoló burzsoázia leleplezéséhez használt régi, bevált hatáselemek, mint a dőzsölés, henyélés, jótékonykodás szinte groteszkül leegyszerűsítettnek tűnnek fel. Mégis kár lenne ezen gúnyolódni. Andrade nyilvánvalóan magáévá tette Glauber Rocha programját: „A film a brazíliai valóság megismerésének hatalmas eszköze lehet, kérdésessé teheti ezt a valóságot, sőt fel is forgathatja.” Vajon mi fogunk-e még egyszer csak félennyire is hinni a filmművészet hatalmában, társadalmi hatékonyságában?

A „harmadik film” mindenesetre „tiszta szívvel” betört a filmvilágba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6646