KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

8 nő

Ádám Péter

 

A film egy ismert bulvárdarabnak, afféle vaudeville-nak rangos színészgárdát felvonultató, franciásan szellemes adaptációja. Emellett kacsintás az Agatha Christie-féle krimikre, Alain Resnais-re és persze Hitchcockra, valamint az ötvenes éveket idéző musicalekre (ilyen remek kísérőzenét manapság ritkán hall az ember).

Világtól elzárt villa, egy halott (a ház ura), és nyolc nő – nyolc lehetséges tettes: a feleség (Catherine Deneuve), az áldozat nővére (Fanny Ardant), az anyós (Danielle Darrieux), a kisebbik lány (Ludivine Sagnier), a nagyobbik (Virginie Ledoyen), a feleség testvérhúga (Isabelle Huppert), a szakácsnő (Firmine Richard) meg a szobalány (Emmanuelle Béart).

Nyolc nő tehát, és sorban egymás után mind a nyolc eljátssza – bemutatkozásként meg az alibi igazolásaként – a maga nagyjelenetét, aminek tetőpontján egy-egy sanzont (sanzonparódiát?) is elénekel. És csakugyan: a filmben – amely tulajdonképpen nyolc jutalomjáték – nincs mellékszereplő, csak főszereplő. A nyolc magánszám egyszersmind a szereplők jellemét, alaptermészetét is megvilágítja. Valóságos katalógus a film: női típusok és hisztériák, női remények és fájdalmak, női praktikák és perverziók tárháza. Ahogyan a bulvárdarabokban szokás, a feddhetetlen nagypolgári családról egyszer csak lehull a lepel. Kiderül: senki sem az, aminek látszik, aminek mutatni szeretné magát. Még a termetes szakácsnő, még a szobalány, sőt, a szende kisebbik lány sem, hiszen a film legvégén megtudjuk, hogy… Bocsánat, majdnem kikotyogtam!

És, persze, arra is fény derül, hogy ebben a világban minden csak nyers érdek, önző számítás, lelketlen haszonlesés. De mintha a film ennél sokkal többet markolna. Mintha azt is sugallná, vannak helyzetek, amikor nem érdemes, sőt, talán nem is szabad tudni az igazságot. Hogy az élethez bizony kegyes hazugságok is szükségesek. S hogy játszani szabad, sőt, talán kell is, de ha valaki magával az élettel játszik, annak nemegyszer tragédia a vége… Vagy lehet, hogy a tragikus végkifejlet is része a játéknak, és ebben a sokfelé kacsintó stílusparódiában semmi sem komoly, még a halál sem?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2587