KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Kovács András Bálint: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Szilágyi Ákos: A rend éjszakája Beszélgetés a Werckmeister harmóniákról
• Balassa Péter: Zöngétlen tombolás Werckmeister harmóniák
• Hirsch Tibor: Prufrock úr szerelmes éneke Utolsó vacsora az Arabs Szürkéhez
• Bori Erzsébet: A gólya hozta Beszélgetés Gyarmathy Líviával
CYBERVILÁG
• Herpai Gergely: Interaktív hullámok A digitális kultúra két arca
• Zachar Balázs: Fordulat-szám Beszélgetés a digitális forradalomról
• Kriston László: A sz@b@dság pill@n@t@ Paradigmaváltás Hollywoodban – 1. rész
• N. N.: Internet-oldalak

• Szilágyi Ákos: Happykalipszis Brazil és más végtörténetek
SOROZATGYILKOSOK
• Hungler Tímea: Szép a rút Sorozatgyilkos-filmek
• Varró Attila: Amerikai pszeudo Amerikai psycho
KRITIKA
• Galambos Attila: Dalolva a vérpadra Táncos a sötétben
• Varga Balázs: Lelki szemek Vakvagányok
• Békés Pál: Arany országút csillogó gyémántporán Meseautó
KÖNYV
• Kelecsényi László: Úrilány identitást keres Perczel Zita: A Meseautó magányos utasa
LÁTTUK MÉG
• Csont András: Sade márki játékai
• Takács Ferenc: Titus
• Köves Gábor: A sebezhetetlen
• Pápai Zsolt: A vörös bolygó
• Mátyás Péter: Számkivetett
• Vidovszky György: Ősz New Yorkban
• Strausz László: A harc mestere
• Kézai Krisztina: Hullahegyek, fenegyerek
• Hungler Tímea: Hangyák a gatyában
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bridget Jones tévéje

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Wiesbaden – goEast

Társadalmi térben

Varga Balázs

A német fesztivál a kelet-nyugati kapcsolatépítés fóruma.

Amikor tíz évvel ezelőtt elindult Wiesbadenben a goEast fesztivál, egy kelet-európai filmekre koncentráló mustra elsősorban kulturális missziónak vagy politikai gesztusnak számított. Sikeres alkotók és filmek akadtak ugyan, de a régió filmjei jobbára társadalmi-politikai szempontból voltak érdekesek. A kétezres években azonban változott a helyzet. A román újhullám, a fiatal magyar film vagy az orosz fenegyerekek nemzetközi fesztiválsikerei újra divatba hozták a kelet-európai filmet. Az idén tizenegyedik alkalommal megrendezett goEast reagált a trendre, de az eredeti célkitűzéshez, a keleti-nyugati kulturális kapcsolatépítéshez is hű maradt. A fesztivál a régió filmkultúrájának műfaji, nemzedéki, kulturális sokszínűségét kívánta felmutatni, és ez a program szimpatikusan nyitott, eklektikus műsort eredményezett. A lengyel vámpírvígjáték román egzisztencialista drámával és cseh történelmi tragikomédiával rivalizált, éjjel filmfőiskolák mutatkoztak be, délelőtt pedig a projektjeikkel meghallgatásra készülő pitch-csapatok népesítették be a fesztiválközpontot. Kiemelt kerekasztal-beszélgetés foglalkozott az új román filmmel, és szimpózium vizsgálta a szélsőjobboldal filmes reprezentációját.

Wiesbadenben idén az oroszok és a románok vitték a prímet. A fődíjat sokan látatlanban odaadták volna Cristi Puiu új filmjének, a háromórás, radikálisan minimalista Aurorának, ám a nyertes végül egy abszurdba hajló orosz bosszúfilm lett. Rendezője, Alekszej Balabanov csak szűk körben ismert idehaza, pedig a kortárs orosz noir kulcsfigurájaként, kultuszfilmek és provokatív szerzői művek alkotójaként napjaink orosz filmjének egyik legizgalmasabb alakja. A kilencvenes évek közepének Szentpétervárán játszódó Fűtő hőse egy afganisztáni veterán, harctéri sebesült idős jakut, aki naphosszat szótlanul táplálja egy ipari üzemben a tüzet, és hagyja, hogy alkalomadtán bérgyilkosok is a kemencéjében tüntessék el áldozataikat. Máskor készülő regényéből gyerekeknek olvas fel a tűz mellett. Lánya szőrmével kereskedik, bérgyilkost fogad az ágyába és rosszul választja meg a barátnőjét-üzlettársát. Aztán a komótosan tekergetett szálak összefutnak, és a történet véres bosszúfilmbe fordul. Balabanov filmjében az erőszak természetes, banális, és a másodperc töredéke alatt lezajlik. A Fűtő éppúgy távolságot tart a realista társadalmi drámaként előadott, hagyományos kelet-európai bűnfilmtől, mint a Fargo vagy Ponyvaregény-tipusú posztmodern meta-erőszakfilmektől. Eszközei pimaszul egyszerűek és nyersek. A leszámolásjelenetek közé laza passzázsok kerülnek, az átkötéseket és öldökléseket derűs, latin hangulatú gitárzene kíséri, a film végén fekete-fehér etűdben elevenedik meg a fűtő meséje. Pofátlanul szentimentális, rafináltan hétköznapi, brutális darab – és nem utolsósorban a posztkommunista orosz társadalom cinikus-szarkasztikus allegóriája.

A másik orosz versenyfilm, a Szibéria, mon amour szintén sajátos posztszovjet allegória volt, ám nem a szarkasztikus, hanem a szentimentális fajtából. A hatások halmozása az utolsó előtti jelenetben érte el a csúcsot, melyben a kútba zuhant unokájának segítséget kereső, kiéhezett ebekkel megharcoló, nem sokkal korábban kirabolt és megvert nagyapa egy monumentális „sarló és kalapács”-szobor előtt fekszik az út szélén, a csodaszerű megmenekülésben és megmentésben bízva. Nem hiába. Slava Ross filmje bombasztikus klisé-enciklopédia, de azért van erő is a hatásvadászatban. A Szibéria, mon amour, miként bizonyos szempontból a Fűtő, a kortárs orosz film egyik erős vonulatát példázza: a posztkommunista idők mitikus történetekben való értelmezését.

A két orosz versenyfilm erőszak-koktélja, illetve Cristi Puiu Aurorája (melyben három órán keresztül, mellékszálak és epizódok sorozatán át, a cselekedetek motivációitól szinte teljesen megfosztva kísérünk végig egy negyvenes férfit, amint szisztematikusan legyilkol néhány embert, akik miatt megbicsaklott az élete) sokkterápiának éppen megfelelt. Akit pedig a radikális szerzői vízióknál jobban érdekeltek az intimebb történetek és a finomra hangolt irónia, azok a másik román, illetve a magyar versenyfilmmel vigasztalódhattak. Marian Crisan idehaza a Titanicon vetített Morgenje, illetve Miklauzic Bence sok fesztivált megjárt filmje, A zöld sárkány gyermekei már csak a témájuk hasonlósága okán is egymás mellé került a programban. A két kelet-európai buddy movie (az egyikben román–török, a másikban magyar–kínai párost hoz össze a véletlen és a dramaturgia) az orrnehéz társadalmi témák újrahangolásával, a példázatos drámák helyett az emberi interakciók bemutatásával mutatta, hogy miféle régi-új útjai vannak még a kelet-európai filmnek, amikor az itt-és-mostról kíván beszélni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 49-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10703