KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Schubert Gusztáv: A prófécia éve 2001. Űrodüsszeia
• Bodoky Tamás: Időmátrix Beszélgetés Galántai Zoltánnal, Székely Lászlóval és Szilágyi Ákossal
• N. N.: Az Űrodüsszeia és a technika
• Dániel Ferenc: Űrkaland és laposfogó MIR-képek
• Nyírő András: Se HAL, se drót
• Karátson Gábor: Szkifisztalker Tarkovszkij jövőképe
• Schubert Gusztáv: Dr. Mocsok A rosszízlés diadala
• Pápai Zsolt: A néző meztelen Tabu a kukában
• Beregi Tamás: Excrementum sacrum A betiltott test
• Békés Pál: Tök sirály! Szleng-szinkron
ANIMÁCIÓ
• Varró Attila: Utópia a rajzlapon Miyazaki Hayao
• Láng István: Dragon Ball, a kultuszmese Botrány-anime
MAGYAR MŰHELY
• Bársony Éva: Ideológiai kalandfilm Beszélgetés Fekete Ibolyával
TELEVÍZÓ
• Mihancsik Zsófia: Képszabadság Beszélgetés a magyar médiáról Dessewfy Tiborral és Kovács András Bálinttal
• Bóna László: Csevegő fejek Távduma
• Bodolai László: Perpatvar és paragrafus Jogi show
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Pacsmag Egyszer élünk
• Bori Erzsébet: Álomalkotó népek A másik ember iránti féltés diadala
• Bikácsy Gergely: Vándorvitorlán Agyő, édes otthon!
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A vágy forradalma
• Ágfalvi Attila: Vatel
• Boronyák Rita: Pokémon
• Varró Attila: Blöff
• Pápai Zsolt: A 6. napon
• Békés Pál: A Kelet az Kelet
• Mátyás Péter: A bájkeverő
• Kézai Krisztina: Apádra ütök
• Strausz László: Zűrzavar
• Tamás Amaryllis: Charlie angyalai
• Hungler Tímea: Sátáni játszma
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Illés

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Éljen soká az úrnő!

Schubert Gusztáv

 

A magyar filmbarátoknak már megint nincs szerencséjük egy klasszikussal. Az Éljen soká az úrnő! Olmi mifelénk alig ismert pályáján ugyanis olyan kitérő, mint Fellininél a Zenekari próba. És ugyanolyan kudarc is. A hasonlóság a két film, a két rendező között ezzel véget is ér, hiszen Fellini a vérbő és mágikus realizmusból szállt alá a képes beszéd kimódoltabb fantasztikumához, míg Olmi a Facipő fájának földközeli költőiségéből igyekezett a mitikus képzelet magasába emelkedni. A jelek szerint hiába. Nem konok (unalmas?) aprólékossága húzza le a filmet; a nekirugaszkodás lendülete elégtelen, a látomás földhözragadt. Ha valami ebben a filmben figyelemreméltó, az éppenséggel a módszer, az irrealitás higgadt dokumentálása, az a törekvés, hogy szörnyűségek és szörnyek nélkül borzasszon el, ott mutassa meg az ördögöt, ahol igazából rejtőzik, a részletekben.

Olmi egy dúsgazdag matróna születésnapjára invitál bennünket, valahová egy észak-olaszországi kastélyszállóba. Szemünk és fülünk egy ártatlan ifjú, Libenzio, a pincértanonc. A fiú egyre több nyugtalanító furcsaságot tapasztal; az ebédlő ablakai elé golyóálló üvegparavánokat állítanak, a pincében, mintha egy bűntény bűnjeleit látná, a vendégeknek felszolgált ínyencségek egyre gyanúsabbak, a finom békaleves talán undok pocsolyalé, egy vendég szívrohamot kap (de nincs kizárva, hogy megmérgezték), az aranyhajú Botticelli-angyalka pedig, akibe Libenzio első látásra beleszeret, talán nem is ijedt elsőbálozó, hanem kéjencek kedvére szervírozott liliom. És mindenek fölött az asztalfőn ott trónol a lárvaarcú, néma signora; amint színházi távcsövét meresztgeti vendégeire, és aranyszívókán szívja pezsgőjét, „olyan akár valami hatalmas rovar” (Olmi). Itt valami nagy-nagy titok lappang. Kétórányi sejtetés után azonban az események nem hitchcocki, hanem didaktikus fordulatot vesznek. Gyanúnk, hogy mélyértelmű rejtelmes história helyett csupán osztályharcos allegóriát látunk, végül beigazolódik. A rémisztő öreg hölgy képében maga a Gazdagság, az ifjúságot elemésztő Kapzsiság, a költészetet elpusztító Könyvelés, a természetességet gúzsbakötő Etikett ölt testet. A vendégek – bankemberek és iparbárók – élőhalottak, az ünnepség színhelye ilyenformán: kísértetkastély. Ahonnan – miként azt végül Libenzio is teszi – jobb menekülni.

Higgyük el? Egy túlélt, kiszikkadt életforma szenvtelen krónikája (amivé Olmi filmje allegorikus szörnyek nélkül lehetne) akár meggyőző is volna. Egy allegória azonban nem bizonyíték semmmire. Mert nem a megismerés eszköze, hanem megkövesült előítélet. Az animizmus a természetbúvárlatból már jó ötszáz éve kihalt, de még ma sem tudunk szabadulni attól a primitív vágytól, hogy a társadalmi jelenségeket meg ne személyesítsük, és meg ne nyugodjunk a bizonyosságban: a zsidók, a gojok; a burzsujok, a bolsik; a pápisták, a kálomisták az okai mindennek. Az életerőket elszívó Tőke? Ugyan? Olmi látomása csak egy dologra figyelmeztethet; nincs az a tehetség, amelyen az allegória úrrá ne lenne.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4330