KönyvHamza D. Ákos a magyar filmművészetbenEgy szavahihető emberCsala Károly
A Sziriusz és a Külvárosi őrszoba rendezőjének jászberényi múzeumát immár emlékkönyv is gazdagítja.
Hamza Dezső Ákos festőművész és filmrendező-producer (1903–1993) emlékét figyelemreméltón gondozza a szülővárosává fogadott Jászberény (nem ott született, de gyermekkora ott telt el): már a harmadik könyvet jelenteti meg a festői életmű otthonául alapított emlékmúzeum. Most a filmes Hamza működését dokumentáló kiadvány került sorra. Műfajára nézve: emlékkönyv. Vegyes. Önéletrajz; életút-áttekintő tanulmány (Balogh Gyöngyi tollából); filmográfia; újságcikkek (a teljesség igénye nélkül, de hasznosan összegyűjtögetve); egy filmszinopszis (nem akármi: Jean-Paul Sartre írta, tervezett közös filmjükhöz!); három részlet Hamza filmtechnikai írásaiból; pár levél; magyar könyvek és cikkek bibliográfiája; külföldieké; végül mindenféle mutatók.
Főleg ezek az utóbbiak túl komolykodók. Tudományosabb látszatot keltenek, mint valójában a kiadvány, amely efféle látszat nélkül is hasznos. Egy kicsit részletesebben a gyarlóságokról, nehogy tényekkel alá nem támasztott fölényeskedésnek tűnjék föl a bíráló szó. A bibliográfiában, például, nincsenek benne olyan cikkek, amelyek ugyane könyvben olvashatók. Nem nagy mentség, hogy a gyűjtés lezárva 1996-ban: negyedórás munkával beleírhatta volna azt a pár adatot valaki. A névmutatóban szereplő nevek nagy része nem szerepel a hivatkozott bibliográfiai sor(ok)ban. Föltehetőleg említődnek magukban a cikkekben, de nem a bibliográfiában! Nos, ilyet nem szabad csinálni. Meg olyat sem, hogy a Filmvilág szerzőjét, Molnár Gál Pétert „Molnár Gál Pál”-ként szerepelteti mind a bibliográfia, mind a névmutató.
Mégis szép és hasznos ez az emlékkönyv. Mert Hamza roppant érdekes és rokonszenves művészember volt. Ahogy Aszlányi Károly írta róla. „Hamza rajongó, aki gyakorlati dolgokért rajong…” Miután Párizsban (ahová ifjú festőként féléves ösztöndíjjal érkezett, s ottmaradt tizenegy évig), egyebek közt René Clair stábjában kitanulta a filmszakma néhány olyan csínját-bínját is, amit idehaza talán nem is tudott volna elsajátítani, hazatérve Bajcsy-Zsilinszky oldalán újságíró és nem mellékesen az antináci fegyveres ellenállás aktív szervezője és részese lett, a filmgyárban pedig kényszerből gyártásvezető – méghozzá a legjobb –, utóbb pedig néhány ma is megbecsülendő játékfilm rendezője. Igyekezett művészi értékű filmeket létrehozni, persze, amennyire a financiális és politikai körülmények engedték. De a fiatalok tudták, kicsoda ő, fölismerték kvalitását. A Mozi Újság 1944/6. számában bizonyos „Ryl.” készített vele igencsak figyelemreméltó gondolatokat tartalmazó interjút, s a cikk így végződik: „Mikor a lépcsőházban lefelé haladtunk, arra gondoltunk, mi is történne, ha Hamza Ákos, a nagytehetségű, művészlelkű rendező egyszer szabad kezet és korlátlan anyagi lehetőséget kapna a magyar filmgyártásban…” Nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy a „Ryl.” szignóban a fiatal Ranódy Lászlót sejtsük meg.
Ebben a könyvben is minden írás arról tanúskodik, hogy Hamza szavahihető ember volt, akitől távol állott minden dicsekvés, nagyotmondás. Interjúiban pontosan megmondja, mit állít százszázalékosan, s mi az, amire csak homályosan emlékszik, vagy sehogyan sem. Ezért borzasztó sajnálatos, hogy amíg élt, nem kérdezték ki őt a történészek! Ha ugyanis egy ilyen abszolúte szavahihető ember állítja, amiként állította is Tiszai Lajosnak 1993-ban adott interjújában, hogy saját fülével hallotta Karády Katalin lakásán Újszászy tábornoktól, kik és hogyan tervezték meg s hajtották végre a hazánkat háborúba sodró kassai légitámadás provokációját („Németek voltak, persze, hogy azok!”), nos, akkor azt bizony komolyan kell vagy legalábbis kellett volna venni!
Amúgy pedig van még mit kutatni Hamza külföldi – franciaországi, olaszországi és brazíliai – működéséről. Említést tesz egyszer például, egy félmondat erejéig, párizsi animációs filmes tevékenységéről. Ki tud róla? Egy másik ügyben azonban tippet adhatunk a Hamza-kutatóknak: utolsó, 1951-ben forgatott olasz játékfilmjének félbehagyott anyagát akár ne is keressék az itt is említett munkacímen (Il bel Tevere d’oro), ilyen olasz filmet sosem mutattak be; viszont alighanem Carmine Gallone 1952-ben forgatott és 1953-ban bemutatott Senza veli című filmje tartalmazza a magyar rendező által elkészített jeleneteket.
Képek-fekete-fehérben. Hamza D. Ákos a magyar filmművészetben, Hamza Múzeum Alapítvány, Jászberény, 2000
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 903 átlag: 5.37 |
 |
|
