KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Borsalino

Ardai Zoltán

 

Az elsô Godard-film hőse, Jean-Paul Belmondo, és a Visconti Soccoja révén világhírűvé vált Alain Delon egy évtizeden belül a francia közönségfilm „új hullámának” lettek rivális fenegyerek-sztárjai, kosztümben és modern ruhában egyaránt abszolút főszerepek sorával. Nehéz kérdést szegeztek a publikumnak: a Philippe de Broca-féle Cartouche és Riói kaland esendőén vagány szuperférfija vagy Christian-Jaque Fekete tulipánjának, Enrico Kalandorok-jának fekete angyala – melyik a tüneményesebb? Amikor (tizenhárom éve) közös főszerepre szerződtek, nem volt kétséges, hogy filmjük hazai bevételi csúcsot ér el.

A Borsalinoban két ágrólszakadt gazembert játszanak, akik véletlen találkozásuk után szembefordulnak a 30-as évekbeli Marseille üzleti életét uraló klánokkal. Saját gazdagodásukért fognak össze; itt csak az ügyeseknek és elszántan kegyetleneknek van esélye, egyéb erények másodlagosak. Örvendünk tehát a mi kegyetlen embereink sikerének, akik legalább bohémek és nőtisztelők, szemben a humortalan és fogcsikorgató klánfőnökökkel. (Avagy annak örvendünk, hogy az oly fontos agresszív értékeket nem sajátíthatják ki a vaskövetkezetesen ellenszenves figurák?) Csakhogy így már nem igazán műfajszerű Deray kísérlete egy lezser-szellemes átrajzolású Bonnie és Clyde megteremtésére. Sikerült jó kalandfilmet csinálnia, de a Borsalino, mint éppen gengszter-film, túlstilizált mű. Könnyed nagyvonalúsággal szórakoztat, de ebbéli törekvésében már a forgatókönyv is a kelleténél többet épít a két színész-aura sikamlós egyensúlyi játékára, s a kelleténél kevesebbet az alárendelt történet saját sodrására. Előre eldöntött kérdés, hogy bármennyire különbözzék is Belmondo kalandora Delonétól (a kikezdhetetlen tartású, felszabadultan urizáló népfi az előkelőkényes alkatú, visszafogott modorú késelőtől), itt minden körülmények közt együtt a helyük, így B. és D. mindvégig B. és D. marad számunkra, csak percekre lényegülnek Capellává és Siffredivé, életüket kockáztató marseille-i banditákká, akik egyre jobban gyűlölnek épp egy bizonyos Polit és egy bizonyos Morellót.

Máskülönben, a leszámolási jelenetek dinamikájától a fényképezésen át a kellékezésig jó értelemben vett amerikai fajta látványosság a Borsalino. A „franciásítás”, a sztori-szerkezet parodisztikus fellazítása, ellenpontozva némi bizsergető, vérszagú érzelmességgel, ezúttal inkább gyengíti az összhatást.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6619