KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A púpos

Turcsányi Sándor

 

A púpos meghalt, de Lagardere él! – kiáltott egykoron Jean Marais, és kardélre hányta a rosszat. Persze tévedett. Tudatom ezúton, a görbe hátú köszöni, jól van, bár léte úgyszólván búvópatak, mely most ismét előtör.

Jean Marais nekem persze tévedhetetlen volt. Vesztemre. Egy hónapig gyakoroltam a nevers-i vágást, mire a függönyhúzóval rá mertem törni Gonzague-ra, az alacsony származású ebre, ki Pörkölt fedőnév alá rejtezve a tömbbizalmi tulajdonát képezte. A vívócsel fényesen bejött, úgyhogy rögtön megismertem egy másik szúrást is. Tetanusnak hívták, ugyancsak nemes testrészre irányult, minek következtében egy hét alatt hasonfekve elolvastam Févalt. Ebből látszik, hogy nem ma kezdtem, de most újra láthattam kiskorom némiképp hendikepes lovagját, immár tehát kétpúpú vagyok, sőt több, ha hozzácsapom az 1934-es és ’44-es adaptációkat.

Persze Philippe de Broca sem ma kezdte. ’61-ben megcsinálta a Cartouche-t, ami csak hagyján, de azóta megnézte az összes lehetséges kosztümös filmet. Különös tekintettel a kizárólagosnak hitt francúz terrénumra betolakodó amerikai martalócok munkáira. Lett is foganatja. Noha jószerivel egy időben készültek, Broca Púposa bízvást tekinthető az amerikai Vasálarcosra adott francia ellenvágásnak. Philippe, a nyugdíjkorhatárt csendesen megkerülő hentes és mészáros virtigli fradikolbászt készített. Beledarált mindent, mit hosszú és kalandos pályája során magáévá bírt tenni. Fenn a vásznon lóra mászom, kiáltja Scaramouche, a különös komédiás, a király nem várja nagyon Fracasse kapitányt, D’Artagnan kiváltja az ékszereket egy londoni zaciból, Quasimodo álmában csenget egy kicsit, de nem ettől megy a villamos.

Jean Marais színészkirály, mellesleg az amerikai Vasálarcos öt színészkirályt tudott fölmutatni, akik közül csak kettő volt francia, egyikük ráadásul királynő. Daniel Auteuil viszont, bár kétségtelenül lokális kedvenc, César a legjobb férfialakításért, Arany Pálma dettó, de messze nem király, kisnemes inkább. Nevers sem herceg, a Holló 2. nem a főrendek csatája volt.

Ám ez mind potomság. Le van szúrva, sajna kicsit el is, de ez se számít, ha ön nem megy Lagardere-hez, Lagardere megtalálja önt. S ez így szép.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3999