KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Emlékképek

Gelencsér Gábor

Powidoki – lengyel, 2016. Rendezte: Andrzej Wajda. Írta: Andrzej Mularczyk. Kép: Pawel Edelman. Szereplők:  Bogusław Linda (Wladysław Strzemiński), Aleksandra Justa (Katarzyna Kobro), Bronisława Zamachowska (Nika Strzemińska), Zofia Wichłacz (Hania). Gyártó: Akson Studio. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 98 perc.

 

Méltó módon zárult le a 90 éves korában elhunyt Andrzej Wajda 60 esztendős, több mint 30 egész estés játékfilmet számláló, filmtörténeti jelentőségű életműve. Az Emlékképek nem „nagy” film, de egy következetesen építkező életmű szép záródarabja. A film történetével Wajda visszatér ahhoz a korszakhoz, amelyben pályája elindult, s amelyet már többször feldolgozott – noha ő azon kevés kelet-európai rendezőhöz tartozik, aki a rendszerváltozással kialakult új társadalmi helyzetre, illetve az annak hatására felszabaduló, addig tabusított emlékezetpolitikai kérdésekre is képes volt frissen és művészileg hitelesen reflektálni. Az idős kor azonban, legalábbis az utolsó filmben, mégis a nosztalgiát helyezi előtérbe, még ha a megidézett korszak, az ötvenes évek, a legkevésbé sem „nosztalgikus”. A stílus és a szemléletmód azonban, amellyel Wajda a korszakra emlékezik, kétségtelenül az.

A film főhőse, Władysław Strzemiński (1893–1952) a második világháború után Łódźban oktató és alkotó avantgárd festőművész sorsa filmforgatókönyvért kiált. Az első világháborúban bal karját és lábát elvesztő férfit a kommunista rezsim kultúrpolitikája szellemileg is megnyomorítja: kiteszik a képzőművészeti főiskoláról, ahol diákjai rajonganak érte, bezárják a helyi múzeum általa tervezett, az ő és szobrász felesége munkáit bemutató „neoplasztik termét”, végül még a politikai transzparensek pingálásától is eltiltják, s nyomorúságos körülmények között hal meg tbc-ben. Ő azonban nem lázad, csak ellenáll – s ez kerül Wajda bölcs hattyúdalának gondolati centrumába. A politikai terror képei, helyzetei és karakterei meglehetősen ismerősek, a befelé forduló, családi traumákat is hordozó, diákjaiban hívő és élő művész karaktere (Bogusław Linda meggyőző alakításában) annál eredetibb. Wajdának volt miből ihletet merítenie: először maga is festészeti tanulmányokat folytatott, majd abban a korszakban ugyanott végezte filmes tanulmányait, s később ő is iskolalapítóvá vált. Az pedig különösen megrendítő személyes búcsúvá avatja a filmet, hogy legszebb jelenete a főhős halála előtti rosszulléte. A festő egy újabb megalázó munka, kirakatrendezés közben esik össze, mialatt az üvegen túl, az utcán az élet ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Mindez a halál filmes ábrázolásának önmagában véve is maradandó remeke: valaki megszűnik létezni – az élet viszont a kirakat keretében mintegy filmként pereg tovább. Az Emlékképek ezzel az ihletett zárlattal Wajda nagyszabású és kikezdhetetlen életművére is emlékeztet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 56-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13247