KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cirkuszfilmek

Carnivale – A vándorcirkusz

Teleapokrif

Sepsi László

A Carnivale-sorozatban a cirkuszporond Fény és Sötétség harcának színtere.

A tömegfilm sztárjaihoz hasonlóan a korai végzet a tévészériák esetében is nagyban hozzájárul a későbbi kultusz kialakulásához. A két évad után 2005-ben elkaszált Carnivàle – A vándorcirkusz az egy évvel később parkolópályára állított, szintén a HBO produkciójában készült Deadwoodhoz hasonlóan sikerrel gerjesztett maga körül a nyitva hagyott befejezés után még évekkel is háborgó és a sorozat mitológiáját fejtegető rajongótábort, ezáltal kikerülve a rétestésztaként nyúló, majd végelgyengülésben kimúló szériák illúzióromboló lejtmenetét. Daniel Knauf eredetileg hat évadra tervezett, de költségvetési okok miatt leállított sagájának jól áll a töredék-jelleg: az elkészült két évad nyitányaiban David Lynch kedvenc törpéje, Michael J. Anderson néhány enigmatikus szentenciában ismerteti a nézővel a Carnivàle univerzumának alapszabályait, melyekben a Jó és Gonosz örök harcának kopott fantasy-toposza köré szerveződik karneváli mitológia az utolsó olyan korban, ahol „az ember még nem cserélte le a varázslatot az értelemre”. Az elkészült huszonnégy epizód torzó volta csak tovább erősíti a legkülönfélébb okkult és vallási hagyományok darabkáiból összegyúrt cselekményvilág apokrifszerűségét, így még lezáratlanságában is teljes és intenzív filmélményt biztosítva.

Az utolsó mágikus korszak Knauf eposzában a gazdasági világválság legsötétebb éveire tehető és amennyire azt az utalások sejtetni engedik, a Trinity névre keresztelt első kísérleti atomrobbantásig tart. A gombafelhő fénye végleg kiirtja a sötétben bujkáló kreatúrákat – a széria tehát az eredeti tervek szerint egy bő évtizedet ölelt volna fel, 1934-től 1945-ig. A címbéli vándorcirkusz, élén az Anderson alakította törpével – aki csupán a bársonyfüggönyök mögött rejtőzködő Főnökség parancsait teljesíti – porrá száradt termőföldek és elsorvadt kisvárosok között járja odüsszeiáját egy mesebeli Amerikában, miközben a párhuzamosan futó cselekményszálon egy hipnotikus erejű prédikátor a korabeli tömegmédiát is kihasználva lassan hatalomra emelkedik. A mitológia szerint minden egyes generációban megszületik a Fény és a Sötétség teremtménye, folytatva, de soha be nem fejezve az évezredes harcot – mígnem a Trinity végül pontot nem tesz az egész ügy végére.

A szürrealizmussal kacérkodó vizuális világ mellett a Carnivàle erényei a hasonló témát feldolgozó kortársaival szemben domborodnak ki igazán: legfontosabb előképe a tíz évvel korábban, Stephen King regénye alapján készült Végítélet-minisorozat, melyben ugyancsak a Jó és Gonosz avatárjai hívták magukhoz követőiket egy végidőket élő Amerikában, és melyből olyan alapmotívumok köszönnek vissza Knauf szériájában, mint az álmokon keresztüli elhivatás, a veszedelmekkel teli kukoricaföld vagy a cselekmény végpontját kijelölő atomrobbanás. De szemben a KingMick Garris-páros négyrészes víziójával, a Carnivàle merészen csavar egyet az ősnarratíván, az első évadban mindvégig lebegtetve, hogy a két emberfeletti erejű hős közül – az említett prédikátor és a vándorcirkuszhoz csapódott, egyszerre gyilkos és gyógyító erejű szökött rab – valójában melyikük képviseli a Fény, illetve a Sötétség oldalát.

Ez a szemléletmód annak ellenére látványosan illeszkedik az ezredfordulón készült HBO-sorozatok logikájába, hogy a második évadra éppen a csatorna nyomására egyértelműsítették néhány olcsó megoldással (fekete kontaktlencse) az egyes karakterek hovatartozását. Miképp a Maffiózók, a Deadwood vagy akár jelenleg a Gengszterkorzóutóbbi kettővel az is rokonítja a Carnivàle-t, hogy cselekményét egy átfikcionalizált történelmi korba helyezi, direkt utalásokkal egyes kulcsfigurákra, korabeli rádióprédikátoroktól Bonnie és Clyde-ig – Knauf szériája is a morális kategóriák szétzilálásával tüntet, a fantasy műfaj használatán keresztül direkt módon tematizálva is ezt az alapproblémát. Ezáltal a Carnivàle töredékformában is a HBO szériáinak esszenciáját kínálja, melynek epizódjaiban posztmodern zsúfoltsággal rakódik egymásra a nyilvánvaló önreflexió (lásd a Főnökség és a cirkusz tagjainak viszonyát), az összekuszált zsánerszabályok halmaza és a direkt mítoszbarkácsolás. Mint egy hiányos tarotpakli lapjai, amiket végül szétfújt a szél a produceri fantáziátlanság sivatagában.

­CARNIVALE – amerikai, 2003-2005. Sorozatrendező és író: Daniel Knauf. Kép: Jeff Jur, James Glennon, Jim Deanault. Szereplők: Clancy Brown (Crowe), Tim Decay (Clayton), Nick Stahl (Ben), Clea Duvall (Sofie), Adrienne Barbeau (Ruthie), Carla Gallo (Libby). Gyártó: HBO 3 Arts Entertainment. 55 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 25-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10689