KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Twist Olivér

Békés Pál

 

A jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. Ez azért mégiscsak megnyugtató. És talán ez az egyetlen megnyugtató Roman Polanski új Twist Olivér-adaptációjában, mely a filmográfusok szerint a 20-as sorszámot viseli a népmesévé lényegült, újra és újra elbeszélt Dickens-regény filmfeldolgozásainak sorában.

A Twist Olivér komor történet, mely legalább részben elkerülte a szokásos felületes csúsztatást: ha gyerek szerepel benne, nyilván gyerekeknek szól. Erről szó sincs, noha ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka nem a józan ész, csupán egy közvetett bizonyíték: lám, nem készült belőle Disney-rajzfilm.

A lelencfiú történetébe Charles Dickens belezsúfolja a – kortársának regénycímét kölcsönözve – „megalázottak és megszomorítottak” életének minden stációját, és ugyan ki lehetne kiszolgáltatottabb, ki lehetne legkönnyebb céltáblája a gonoszságnak, mint egy gyerek?

A néző, aki valamelyest tisztában van Roman Polanski pályájával, vagy látta előző filmjét, A zongoristát, arra gondol: Twist Olivér szorongattatásának históriájában legalább részben és áttételesen saját kálváriáját, a Holocaust-Lengyelországban töltött gyerekkorát is belevitte a rendező.

A Ronald Harwood jegyezte szakszerű forgatókönyv pontosan követi a regény legfőbb szálát, s így kellő hangsúly kerül a Dickens-panoptikum egyik legemlékezetesebb figurájára, Faginra. A gyerekbandát trenírozó zsebtolvaj-király kemény kihívás Polanski számára és talán éppen ezért vállalkozott a regény 20. filmrevitelére. Dickens Faginja ugyanis zsidó, a kor antiszemita kliséinek gyűjteménye, ábrázolása épp annyi gondot vet fel, mint Shakespeare Shylockjának színrevitele. A feladat színészóriást kíván, és amiként az 1948-as feldolgozásban Alec Guinness játszotta a szerepet, most Ben Kingsley küzd meg Faginnal. És győz. A többiek, beleértve a címszerepet alakító korrektül angyalarcú Barney Clarkot, és a Bill Sykest, a tépettarcú gyilkost formázó Jamie Foremant a követelményeknek megfelelően egysíkúak – a filmre vitt téziseknek már csak ez a sorsuk. Ben Kingsley viszont él lehetőségeivel: mohó, fenyegető, rettenetes, olykor szánalomra, végül kivégzése előtti tébolyrohamában már-már szeretetre méltó.

Rajta kívül Sykes fehér kutyáját őrzi majd az emlékezet, a síkosan fehér, rózsaszín pofájú vérbullt, mely kísértetként bolyong a filmben, és egy másik Polanski-pecsétet üt a történetre: a kutya révén a vaskos londoni ködben földereng a horror.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/12 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8460